Egyházi átokkal kellett szembenéznie uralkodása kezdetén IV. Lászlónak
2023. július 10. 09:50 Németh Máté
A Bihar megyei Körösszeg váránál 733 évvel ezelőtt, 1290. július 10-én lett gyilkosság áldozata az utolsó előtti Árpád-házi királyunk, IV. László. A fiatalon, mindössze 28 éves korában elhalálozott uralkodó tízévesen került a trónra. Belső ellenségei – több főúri család –, valamint az egyház és a kunok viszonyának tisztázása megnehezítette uralkodását, a megoldásokat hiába kereső László egy politikailag instabil országot hagyott örökségül.
A bárók játékszereként
László 1262-ben született a későbbi V. István magyar király és felesége, Kun Erzsébet gyermekeként, IV. Béla unokájaként. A fiúnak ekkor már öt nővére volt, így szülei örömmel vették fiuk érkezését.
A trón várományosa idejekorán belecsöppent az események sűrűjébe, hiszen apja és nagyapja egymás ellen dúló fegyveres harcai közepette került először fogságba Sárospatak várában.
A kor szokásai szerint igen hamar házas ember lett, 1270-ben politikai érdekekből kellett elvennie a nápolyi-sziciliai király hasonlóképpen gyermek lányát, Izabellát, akinek László a későbbiekben sok fájdalmat és megaláztatást okozott.
Édesapja halála után, 1272-től a tízéves magyar király hosszú ideig tehetetlen bábként vergődött a királyság báróinak kezei között úgy, hogy mindeközben édesanyja, az özvegy királyné is részt kívánt a hatalomból.
Erzsébeten kívül a hatalmi játszma szereplője volt a Lászlót még apja életében foglyul ejtő, majd a királlyá koronázását elősegítő Gutkeled nembeli Joachim és a vele szövetkező Kőszegi Henrik, valamint a velük rivalizáló Csákok „pártja”, és annak vezetői, Máté és Péter.
Az uralkodó 19. századi ábrázolása (Josef Kriehuber litográfiája)
A főurak kötélhúzása öt évig tartott – nem véletlenül hívják az 1272–1277 közötti időszakot a feudális anarchia korának –, mindez idő alatt László több ízben cserélt „gazdát”, ezzel együtt pedig az országos vezető testületek és tisztségek, a Királyi Tanács összetétele szinte félévente cserélődött.
Tetézte a nehézségeket, hogy a nagyratörő cseh uralkodóval, az éppen közép-európai birodalmat építő II. Ottokárral kiéleződtek az ellentétek: a terjeszkedő király alkalmasabb időszakot nem is találhatott volna a belviszályoktól gyengített Magyar Királyság megtámadására és a nyugati vármegyék feldúlására.
Úgy tűnt, a zűrzavaros állapotok 1277-ben véget érnek, miután a társadalmi csoportok elégedetlensége olyan mértéket öltött, hogy Rákoson összegyűlve egyértelműsítették, véget kell vetni a bárói csoportok haszonszerző országrombolásának.
A rendi gyűlés csírájaként értelmezhető összejövetelen – amelyen részt vettek egyháziak, bárók, nemesek és kunok egyaránt – megeskették a 15 évesen ekkor nagykorúsított ifjú királyt, hogy erélyesen fog fellépni az „ország meggyalázói és pestisesei” ellen. Az ország kormányzását IV. László immár gyám nélkül a maga kezébe vehette, ígérete pedig semmi jót nem sejtetett a hatalomvágyó kiskirályok számára.