A sírban végre újra átölelhette egymást a középkor legtragikusabb sorsú szerelmespárja

2023. május 15. 19:05 MTI

Héloïse születésének időpontja nem ismert, tudósok 1090 és 1100 közé teszik. A fiatal teremtés Párizsban élt nagybátyja, a tekintélyes Fulbert kanonok gyámsága alatt, s korán kitűnt éles eszével a többi gazdag és szép lány közül.

1115-ben találkozott először az akkor harmincas évei derekán járó Pierre Abélarddal (Abaelardus), aki messze földön híres tudós pap, kiváló előadó volt. A tanítványai által doctor scholasticusnak nevezett Abélard legnagyobb hatású művében – Igen és nem (Sic et non) – az egyházatyák százötven kérdésben kifejtett, egymással ellentétes nézeteit állította szembe egymással.

Abélardot lenyűgözte a fiatal lány műveltsége, sudár termete, ezért rávette a nagybácsit, hadd költözzön a házukba, fizetségképpen pedig felajánlotta, hogy a magas tudományokra oktatja a lányt.

Ezek után minden az ősi forgatókönyv szerint alakult: tanár és tanítványa szenvedélyes szerelemre lobbantak egymás iránt. Kapcsolatuk azonban kitudódott, s Abélardot elküldték a kanonoki palotából, ezután titkos levelezésben tartották egymással a kapcsolatot. A férfi, amikor az egyik üzenetből megtudta, hogy kedvese gyermeket vár, megszöktette Héloïse-t, aki fiút szült (a gyermek sorsáról nem maradtak fenn források).

Abélard és Héloïse össze is házasodtak, de ezt titokban tartották, hogy ne gátolja a tudós egyházi karrierjét. A becsapott Fulbert kanonok féktelen haragra gerjedt, ezért Abélard egy kolostorba küldte feleségét, hogy megóvja életét.

Ő azonban nem kerülhette el a bosszút: 1119-ben a Fulbert által felbérelt pribékek egy éjjel otthonában megfosztották férfiasságától. Felgyógyulása után a bencés Saint-Denis-apátságba vonult vissza, tanítványait a szabad ég alatt fogadta.

Jean-Baptiste Goyet 1829 körül készült festménye a középkori szerelmesekről (Kép forrása: Wikipédia/ Stevensaylor/ CC BY-SA 4.0)

A kolostort néhány év múlva el kellett hagynia, mert a Szentháromságról írt teológiai műve miatt perbe fogták, ezután a vadonban élt remeteként. Itt is dolgozott és tanított. 1141-ben egy zsinat újra elítélte tanait, s a következő évben meghalt.

A férje elleni merénylet után Héloïse Abélard követelésére visszaköltözött az argenteuili zárdába, ahol gyermekkorát is töltötte. A kolostori életre alkalmatlan, meggyötört asszony elfogadta sorsát, 1129-től apátnő lett, s több mint húsz évvel élte túl férjét.

Amikor ő is meghalt, Abélard mellé temették, és a legenda szerint a halott férj megölelte asszonyát. Nem tudni pontosan, hol volt eredeti sírjuk, a 19. században a párizsi Père-Lachaise temetőben díszes sírboltot emeltek nekik. Szarkofágjuk mindig tömve van friss virággal, ékes bizonyságaként annak, hogy a turisták nem firtatják az igazságot, ha a sorsüldözött szerelmesek szívet facsaró története kellőképpen megindítja őket.

Az 1120-as évek végén kezdődött levelezésük, amely később a levélformában írott regényeknek is mintaként szolgált, s az utókor szemében sokkal híresebbé tette Abélardot, mint teológiai munkássága.

Leveleiket az irodalomtörténészek a világirodalom legszebb szerelmi vallomásai közé sorolják, jóllehet eredeti példányaik nem maradtak fenn, és számos filológus abban is kételkedik, hogy az érzelmes irományok egyáltalán léteztek.

A történet azonban számtalan költőt, dráma- és regényírót, gondolkodót ihletett meg, a leghíresebb közülük Jean-Jacques Rousseau szentimentalista regénye, Az új Héloïse (Julie ou la nouvelle Héloïse, 1761).