Holtában sem térhetett haza békével a turini remete, Kossuth Lajos
2023. április 1. 19:05 Csernus Szilveszter
1894. április 1-én több százezer gyászoló kísérte utolsó útjára a „magyarok Mózesét”, Kossuth Lajost. Hazánk történelmének egyik legnagyobb alakja élete utolsó negyvenöt évét Magyarországtól távol élte le. Temetése sem volt zökkenőmentes, Kossuthot ugyanis volt ellensége, Ferenc József nem engedte állami költségen búcsúztatni. A temetéssel és a gyásszal kapcsolatos politikai viták utcai összecsapásokhoz vezettek. Az eseménynek, amely a kormány bukásához vezetett, az anyagi károkon túl két halálos áldozata is volt.
A nemzet gyászba borul
Az 1849. augusztus 17-én emigráló Kossuth haláláig politikai tényező maradt Magyarországon. A ’40-es években kiépült kultusza továbbra is töretlenül jelen volt a mindennapokban, a parasztházak Kossuth-arcképes házi oltárától kezdve a pártpolitikáig.
A Kossuth torinói lakásában élők és ott vendégeskedő magyarok aggódva hívták fiait, Ferencet és Lajost, miután 1894 telén lázas beteg lett a kilencvenkettedik életévét taposó agg hazafi. A magyarországi újságok szétröppentették a hírt: haldoklik hazánk egykori kormányzója.
1894. március 20-án este 11 óra előtt 5 perccel a „Nagy Száműzött” szemei örökre lecsukódtak. Öt perccel később a távíró elküldte Magyarországra az üzenetet, amely gyászba borította a nemzetet.
Kossuth nem hagyott maga után sem személyes jellegű, sem politikai végrendeletet, amelyben rendelkezett volna végső nyughelyéről, vagy temetéséről, de azt mindenki tudta, hogy a nemzet nagy halottját hazai földön kell méltóképpen eltemetni. A temetés kérdése roppant kényes politikai szituációba sodorta az első Wekerle-kormányt.
Az állami szertartással szemben Ferenc József tiltakozott, míg a nemzeti akaratot képviselő, a Függetlenségi és 48-as párt vezette baloldali ellenzék nemzeti hősnek járó, teljes körű állami pompával, sőt emléktörvénnyel járó díszceremóniát akart. E két határozott álláspont között kellett lavíroznia az ország és a bécsi udvar támogatását eddig egyaránt élvező kormánynak.
Kossuth eltemetésére nem volt a magyar vezetésnek forgatókönyve, és Ferenc József révén a hivatalos állami ceremónia is kivitelezhetetlen volt, a nemzet gyásza tehát nem lehetett az ország gyásza is.
Ferenc József az állami vezetőknek sem engedte, hogy volt ellenségének temetésén részt vegyenek (bár elvileg magánemberként bárki elmehetett volna, erre nem került sor). A március 20-i tragédia és az április 1-jén tartott temetés közötti időszak a politikai csatározások fényében telt mind az Országgyűlésben, mind Bécsben, de főként az utcákon.
Kossuth halála után is mozgósítja az ifjúságot
A baloldal nyomására Wekerle megpróbálta mégis keresztülvinni az állami finanszírozást. Ennek érdekében a kormányfő személyesen is Bécsbe utazott a királyhoz, aki viszont nem volt hajlandó megváltoztatni korábbi álláspontját.
Wekerle ezért azzal az ötlettel állt elő, hogy a költségeket a képviselőházra ruházza, de ez az indítványa is elutasítást nyert, mint ahogy az is, amelyben azt akarta elérni, hogy a temetés költségeinek előteremtésére szervezett adakozásból a kormány tagjai is kivegyék részüket.
Kossuth Lajos torinói portréja (Kép forrása: Fortepan / Szarvasy Mihály)
A kormányfő mégis talált kiskaput: a temetés és a hazaszállítás költségeit Budapest székesfővárosra ruházta, ennek értelmében március 21-én a főváros törvényhatósági bizottsága tanácsülést tartott, amelyen Gerlóczy Károly alpolgármester bejelentette a gyászhírt, és indítványt terjesztett elő a ceremóniával kapcsolatos teendőkről, amely elfogadásra talált.
A március 23-ára összehívott Képviselőház Szabadelvű párti többsége pedig a részvétnyilakozat mellett csak küldöttségként vett részt a temetésen és a torinói szertartáson, valamint vállalta, hogy „koszorút helyez ravatalára”, továbbá beszüntette üléseit a végtisztesség kifejezéséig.
A közvélemény kedélyét azonban leginkább az a megkötés borzolta, amely szerint a gyászlobogókat csupán a város tulajdonában, vagy magánkézben lévő épületekre lehetett kitűzni, az államiakra nem. Az egyetemi ifjúság március 22-én tartott gyűlésen elhatározta, hogy párosával kiküldi a kör tagjait, akik a háztulajdonosokat felszólítják, hogy házaikon gyászlobogókat tűzzenek ki, míg a Függetlenségi és 48-as Párt röpcédulákon kérte az embereket, hogy tekintettel Kossuth halálra, ne menjenek színházba.
A városokban, de különösen a fővárosban sorozatosan tüntettek. Aki nem tűzte ki az egyetemisták felszólítása ellenére sem a gyászlobogót, annak a háznak az ablakait kővel bedobták, vagy az ifjúság berontott a házba. Emellett megzavartak minden illetlen színházi előadást, kávéházi élőzenét, vagy egyéb mulatságot. Ezek egyik gócpontja a budapesti Nemzeti Színház volt, ahol a sorozatos előadás-megzavarások után Wekerle végül elérte, hogy a betört ablakok mellé kifüggesszék a fekete zászlót.
A kormány nem egy esetben rendőri erők bevetésével kényszerült tömeget oszlatni, amihez még a katonaságot is bevetették. A neoabszolutizmus korában „Gellérthegyi Bastille”-nak gúnyolt Citadellában készenlétbe helyezték a tüzérséget is. A tüntetések leverésekor többször indokolatlanul alkalmazott erőszakot a rendőrség.
Hieronymi Károly belügyminiszter ezt a rendfenntartás sajnálatos velejárójaként interpellálta az ellenzéknek, véleménye szerint a „feladatukat teljesítő” rendfenntartók pedig csak azután védték magukat karddal és puskával, miután a tömeg kővel dobálta őket. Ennek vált áldozatává ugyanis Keresztes Ferenc, a tüntetések halálos áldozata. Végül a kedélyek a Kossuth-fiúk táviratának hatására nyugodtak le, miszerint csak békesség esetén hozhatják haza atyjuk holttestét.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
