Tíz évet kellett várnia az első űrugrás hősének, hogy ismét űrutazásra indulhasson

2023. február 5. 09:05 Múlt-kor

Az Apollo–14 az Apollo-program harmadik olyan küldetése volt, amely leszállt a Holdon. A háromtagú legénység Alan Shepard parancsnok, Ed Mitchell holdkomppilóta és Stuart Roose parancsnoki pilóta 1971. január 31-én startolt a floridai Cape Canaveralról. A küldetés fél éves csúszásban volt az Apollo–13 fiaskója miatt. Az Apollo–11 és –12 sikeresen teljesített, a NASA szakemberei és a közvélemény már „rutinfeladatként” tekintett a holdra szállásra, aztán beütött a krach, és az Apollo–13 legénysége majdnem ottmaradt az űrben.  A „sikeres kudarcnak” nevezett fiaskó után lázas munka kezdődött. A NASA mérnökei éjt nappallá téve dolgoztak és több mint 200 módosítást hajtottak végre az űrhajón, hogy az Apollo–14 biztosan eljusson a Holdra.

A legénység még egy remek kézikocsival is gazdagodott, ugyanis Shepardra és Mitchellre nem mindennapi „túrázás” várt a Holdon. A két asztronautának küldetésük részeként jelentős mennyiségű holdkőzetet kellett gyűjtenie és egy sereg műszert is el kellett helyeznie a Hold felszínén. A „riksának” becézett szerkezet a Földön több mint 8 kilót nyomott (ez a Holdon másfél kilóra csökkent) és akár 160 kilóval volt terhelhető.

A legénység tagjai szerencsés csillagzat alatt születtek.  Eredetileg ugyanis ők voltak kijelölve az Apollo-13-as küldetésre, de egy felsőbb döntés miatt a triót végül az Apollo–14-es misszióra jelölték. Ez később örömhírnek bizonyult, hiszen a Jim Lovell vezette Apollo–13-as legénység nem jutott el a Holdra, míg Shepard és társai igen.

Alan Shepard ismert figura volt az Egyesült Államokban, a közvélemény szemében hős volt, hiszen 1961-ben első amerikaiként jutott fel az űrbe. Bár a negyedórás űrugrása elmaradt Gagarin űrrepülése mögött, aki többször megkerülte a Földet, teljesítménye vitathatatlanul egyedülálló volt. A hatalmas siker után aztán jött a feketeleves: 1963-ban Ménière-szindrómát diagnosztizáltak nála, amely hányingerrel, hányással, szédüléssel és egyensúlyvesztéssel járt. Shepard űrhajós karrierjének itt egy csapásra vége szakadt.

Alan B. Shepard teljes harci díszben történelmi űrugrása előtt 1961-ben. Sokáig úgy tűnt, hogy ez lesz az utolsó útja.

A parkolópályára állított berepülőpilóta és űrhajós egy fontos pozícióval vigasztalódhatott a NASA-nál: ő választhatta ki a hivatal űrmisszióinak legénységét. Shepard azonban jobban érezte magát a csillagok között, mint az irodában, és egy kockázatos műtétre szánta rá magát, hogy újra felölthesse a szkafandert. A műtét sikerült, és mielőtt leköszönt volna repülőszemélyzetis állásáról, Shepard saját magát jelölte az Apollo–14 élére. A kissé egyoldalú kijelölés miatt botrány kerekedett, az Apollo–14 parancsnoki posztjának várományosa, Gordon Cooper nem hagyta annyiban a dolgot, de Shepard múltja többet nyomott, így Amerika első űrhajósa 1971. január végén elstartolhatott a Holdra.

Az Apollo–14 legénységének célja a Holdon a Fra Mauro-fennsík volt, amelyet az Apollo–13 -nak kellett volna elérnie. A Fra Mauro a kutatások szempontjából geológiailag érdekesebb terep volt, mint a korábbi bazaltsíkságok. A holdra szállást majdnem meghiúsította egy apró, első hallásra jelentéktelennek tűnő hiba: a számítógép billentyűzetének egyik gombja meghibásodott. Ez azért volt bosszantó, mert a leszálló programot így nem lehetett begépelni, a számítógép utasítás nélkül maradt. Ekkor az irányító központ mérnökeihez került a labda. Egy számítógépmérnök segítségével végül sikerült más billentyűkombinációkat találni és bevinni a programot a központi számítógépbe. Így az Antares nevezetű holdkomp 1971. február 5-én sikeresen leszállhatott a Hold felszínére.

Az Antares holdkomp a Fra Mauró-fennsíkon

Alan Shepard és Edgar Mitchell első holdsétája során – miután felállították az amerikai zászlót és sikeresen tönkretették a kamerát, amellyel filmezniük kellett volna küldetésüket – műszerek tömegét állította fel a felszínen. A „riksa” segítségével mozgatott műszerekkel a Hold szerkezetét vizsgálták, a lézertükör felállításával pedig a Hold-Föld távolságot lehetett még pontosabban meghatározni. Az ion és részecskedetektorok üzembe helyezése mellett Shepard arra is időt szakított, hogy egy, a helyszínen összetákolt ütő és labda segítségével golfozzon egy kicsit, így nemcsak az első amerikai űrhajósként, hanem az első Holdon golfozó asztronautaként vonult be a történelembe.

A mérések mellett Shepard és Mitchell 45,3 kilónyi talaj- és kőzetmintát gyűjtött egy nagyjából 3 kilométer hosszúságú túra során. A begyűjtött kőzetmintákból kiemelkedik a Big Bertha nevezetű, amelyről megállapították, hogy négymilliárd éves és a Földről származik. A kőzet valószínűsíthetően egy, a bolygónkat ért masszív becsapódás során került az űrbe és meteoritként csapódott a Holdba.

Az Antares február 6-án szállt fel a Holdról. Az Apollo–14 legénysége három nappal később landolt a Csendes-óceánban. Ezzel véget ért az Apollo-program gyalogos holdra szállásának időszaka, a következő misszió asztronautái már holdjárót használtak küldetéseik során.