Gustave Courbet, a provokatőr
A XIX. század a kiállítások évszázada volt: a különféle seregszemlék már nemcsak a művészek bemutatkozásának, hanem a világ megismerésének is helyszínt biztosítottak. 1851-ben Londonban rendezték meg az első világkiállítást, ahol az erre az alkalomra felépített hatalmas fém- és üvegcsarnokban helyet kapott „mindaz, amit az emberiség teremteni és termelni tud”. Ebben a közegben a képzőművészetnek komoly vetélytársai akadtak: diorámák, körképek és panoptikumok, amelyek egyre inkább elmosták a határt a művészet és a vásári látványosság között. Nehezítette az érvényesülést a hatalmas túlkínálat és az emberek egyre emelkedő ingerküszöbe is. A festők és szobrászok már nem a megrendelők, hanem az ismeretlen sokaság ítéletének kitéve dolgoztak. Az agresszív gúnyolódás és a lelkes éljenzés között ingadozó látogatói reakciók irányítására új stratégiák kidolgozása vált szükségessé. Például meg kellett találni az utat a médiába. Az új kihívásokra próbált válaszokat találni egész életében a század egyik legnagyobb kiállítási botrányhőse, Gustave Courbet.
A festő már nem a hagyományos értelemben vett művészi karrierre áhítozott, sokkal inkább a közönséget akarta meghódítani. Olyan meghökkentő művekkel, olyan vehemensen és annyi energiával, hogy tevékenységét szinte folyamatos botrányok kísérték. Híres, egyszerre gyűlölt és rajongott közéleti figura lett, és amint megérezte ennek erejét, még rá is tett egy lapáttal.
Mindent vagy semmit
Gustave Courbet 1819-ben született a francia–svájci határhoz közel fekvő Ornans-ban. Tizennyolc éves koráig el sem hagyta a Loue völgyében fekvő festői kisvárost. Apja sikeres gazdálkodó volt, egyszerre paraszt és polgár, aki a fiát műszaki vagy jogi pályára szánta. Courbet viszont lelkesen járta a vidéket, a Jura hegység vad tájait, és kiapadhatatlan energiával próbálkozott, hogy megörökítse a látottakat. Mire húszéves korában Párizsba utazott, egyértelmű volt számára, hogy festő akar lenni. Apja kívánságára ugyan beiratkozott a jogi egyetemre, de ideje nagy részét már független műtermekben vagy a Louvre-ban töltötte rajzolással és a régi mesterek tanulmányozásával. 1844-ben öt festménnyel debütált a Szalon kiállításán, köztük a Fekete kutyás önarcképpel, ami kétségkívül sikernek számított, ám korántsem volt tartós. Helyzetéről és céljairól így írt a szüleinek: „Amikor még nincs hírneved, nem tudsz könnyen eladni, és ezekkel a kis festményekkel nem is lehet hírnevet szerezni. Ezért kell a következő évben egy olyan nagy képet festenem, amely megmutatja a valódi tehetségemet, mert mindent akarok, vagy semmit.”
A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2022. ősz számában olvasható.