Magyarország, te csodás! – az utazás hőskora az IBUSZ-szal

2022. július 19. 09:50 Múlt-kor

Nagyot fordult a világ a 19. században: amíg az első évtizedekben egy köznemesi származású család még csak nem is ábrándozott az üdülésről, addig a század végére egy tehetős polgárcsalád már egy „luxusutazást” is megengedhetett magának.

A nyüzsgő világkiállítások és az olimpiai szellem felélesztése (Athén, 1896) egyaránt utazásra sarkallta a szabadidőben is egyre gazdagabb embereket, ám az indulásnak fontos előfeltétele volt a közlekedés forradalma.

Tudtad, hogy Baross Gábor és a Magyar Királyi Államvasutak révén hazánk európai léptékben is páratlan vasútgyarapítási programot hajtott végre?

Az áttörést az 1896-os millenniumi év alkalmából rendezett Ezredéves Országos Kiállítás hozta el, amelyet május 2-től október 30-ig tekinthetett meg a nagyérdemű. A szenzációs esemény közel 6 millió látogatót vonzott szerte a világból.

Az ország kedvező adottságainak köszönhetően a gazdagok egyaránt meglátogathatták a tengert Abbázia festői városában, kipihenhették fáradalmaikat Herkulesfürdőn, vagy magashegyi kirándulásokat szervezhettek a Tátrában. A kapacitások – a növekvő belföldi és külföldi kereslet miatt – a 19. és a 20. század fordulóján már bővítésre szorultak.

A kedvelt üdülőhely, Abbázia 1937-ben (kép forrása: Fortepan/ MZSL/Ofner Károly)

Hogy az idegenforgalom irányítása magyar kézben maradjon, a hazai arisztokrácia – köztük a Dessewffy és a Széchenyi család – támogatásával 1902-ben megszületett az Idegenforgalmi és Utazási Vállalat Rt., az IBUSZ őse. A küldetés jócskán túllépett az utazásszervezés keretein: infrastruktúrát és országimázst építettek. Az utóbbi érdekében olyan prospektusokkal álltak az utazóközönség elé, mint a több nyelven is kiadott Eine Woche in Budapest und Ungarn (Egy hét Budapesten és Magyarországon). A kiadványokban hazánk olyan látványosságai szerepeltek, mint a Tátra, a Balaton, Erdély, a Hortobágy, Debrecen, vagy éppen nevezetes gyógyfürdőink.

Az Idegenforgalmi és Utazási Vállalat Rt. első eseményéről, az 1903-as Duna-ünnepélyről a sajtó kiemelten cikkezett. A folyó mindkét partján, egészen a Szabadság-hídtól a Margit-sziget északi csúcsáig folyt az ünneplés, míg mindenki a fő attrakcióra, a „tűzhányóhegy” kitörésére várt. „Ezután egy óra hoszszánal tovább sziporkázott, ragyogott, dörgött a Gellérthegy.” […] „A hűvös és még mindig nedves májusi éjszakában a sziget mint mesebeli tündérkert ragyogott” – tudósít a Vasárnapi Újság, amely 300 ezernél is magasabbra becsülte a látogatók számát. Ugyanebben az évben nyári korcsolyázást is rendeztek a Dobsinai-jégbarlangban.

Tudtad, hogy a századforduló közönsége még bikaviadalt is láthatott az állatkerti tó leeresztett medrében? A favázas arénában tartott küzdelem végén a torreádor életben hagyta a felbőszült bikát.

Hiába került fel Magyarország néhány év alatt a legjobb nyaralóhelyek térképére, az első világháború és a trianoni békediktátum után a nyaralás helyett a túlélés maradt a korábbi életüktől megfosztott emberek egyetlen célja. Vasúthálózatunk és üdülőhelyeink jelentős részének elvesztése után, 1927-től már Idegenforgalmi, Beszerzési, Utazási és Szállítási Részvénytársaság (IBUSZ) néven folytatta működését a turisztika zászlóshajója, amely újra jó hírét vitte csonka hazánknak és megmaradt értékeinknek.

A nemzetközi turizmus hamar szárnyra kapott az 1920-as években, ezért sorra születtek az államközi megállapodások a szigorú vízumpolitika enyhítéséről – korábban ugyanis nem lehetett „csak úgy” idegen országba utazni. A turistáknak olyan csomagokat állítottak össze, mint a Három nap Budapesten, az Egy boldog hét Magyarországon, a Három gyógyhét Budapesten – akik ezekre a programfüzetekre előfizettek, vízummentesen léphettek át a határokon, érdeklődőkben pedig nem volt hiány: az IBUSZ több mint száz külföldi utazási irodával állt kapcsolatban.

A legnagyobb meglepetés: „Csoportos Ibusz!” (kép forrása: Színházi Élet, 1937. 40. szám)

A háborús megrázkódtatásokat fokozatosan heverte ki hazánk. 1923-ban megkezdődött a légiforgalmi jegyek árusítása (szintén az IBUSZ hatáskörében), majd 1925-től útjára indult a városnéző autóbusz, amely nemcsak Budapest napfényes arcát, hanem az alvó fővárost is megmutatta.

Az 1929-es világválság kataklizmája után a turizmus néhány év alatt újjáéledt, és még a válság előtti évek eredményeit is túlszárnyalta. Az alacsony jövedelműeket az 1930-as években filléres vonatokkal csábították utazásra, az olasz mintára („treno popolare”) szervezett járatok azokat a jobb sorsra érdemes embereket is elvitték a Tokaji Szüretre, vagy a Szegedi Ünnepi Játékokra, akik korábban a harmadosztályú jegyet sem tudták megvenni. 1932 és 1940 között közel ezerötszáz filléres vonaton egymilliónál is több magyar utazott.

Tudtad, hogy a Nyugat 1932 decemberében rendezett konferenciáján Móricz Zsigmond „tömegjárványnak” nevezte az utazást? A jelenségről így fogalmazta meg gondolatait: „A magyarság vendégszerető, patriarchális kedélyt örökölt őseitől, hozzá is szokhattunk Szent István óta a vendégek szíveslátásához, most csakugyan jó volna, ha arra gondolnánk, hogy az utazás, új vidékek, országok, szokások látása az elmult század eleje óta valósággal tömegjárvány lett.”

Az 1929-ben alapított Balatoni Intéző Bizottság (BIB) legnagyobb tavunk történetében hozott fordulatot. A Ketten egy jeggyel a Balatonra, vagy az Egy vidám hét a Balatonon kedvezményes jegyfüzetekkel a tó a magyar turizmus egyik ütőerévé vált. Természetes vizeink mellett gyógyfürdőink is világszínvonalat képviseltek, az ebben rejlő lehetőségeket a szállodaipar is kihasználta: a Gellért Gyógyfürdőt és Szállót 1918-ban, a lillafüredi Palota Szállót 1928-ban adták át. 

Akiknek a Balaton a Riviéra, 1934 (kép forrása: Fortepan/ Lissák Tivadar)

Az olcsó vasúti jegyekkel szemben az Autobus Tours a külföldi vendégekre szakosodott egy napos körutazásaival. Több tízezren jutottak el hazánk korábban méltatlanul hanyagolt szegleteibe: a vendégek Mezőkövesden és Kiskunhalason néphagyományainkból kaphattak ízelítőt, a Mátra, a Bakony, a Mecsek és a Hortobágy pedig természeti szépségeivel nyűgözte le az idelátogatókat.  

A turizmus az 1930-as években sem csak a nyaralóhelyek felkereséséből állt. Az 1933 augusztusában rendezett gödöllői cserkészdzsembori a világ minden tájáról vonzotta a lelkes fiatalokat, míg a 36. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus, és az 1938-as Szent István-év tovább repítette az Európa-szerte jól ismert magyar vendégszeretet hírét. Amellett, hogy hazánk olcsó célállomás volt a külföldiek számára, az ideutazókra a „kulturális másság” is egzotikumként hatott.

Tudtad, hogy Eduárd walesi herceg (VIII. Eduárd néven király) a tiszavirág-életű uralkodását megelőző évben, 1935-ben ellátogatott hazánkba, és annyira megszerette a kecskeméti barackpálinkát, hogy szinte mindenütt ezt rendelte? A visszaemlékezések szerint az első szó, amelyet megtanult magyarul a „báráck” volt.

A hazai turizmus 1936 és 1938 között élte virágkorát. Ekkorra már a milliós számot is elérte a belföldi nyaralók száma, illetve megjelent a víkendezés, amely a kevéssé tehetőseknek is biztosította a hétvégi kikapcsolódás örömeit.

A II. világháború az utazást is ellehetetlenítette. Bár az 1945–1948 közötti időszak az újjászületés reményével kecsegtetett, valójában csak a kommunizmus legsötétebb időszaka után, az 1950-es évek második felében indulhattak újra útnak a nyaralni vágyó magyarok. (x)