Éppen 150 esztendővel ezelőtt Asbóth Sándorék az Unió kék uniformisát öltötték magukra. A kerek évforduló remek alkalom arra, hogy megvizsgáljuk, miként keveredtek magyar katonák az amerikai polgárháborúba.

Asbóth Sándor ezredes kora hajnal óta görnyedt sátrában tábori asztalánál ülve. Időnként belekortyolt a bögréjében lévő, már régen kihűlt csokoládéba, de közben tolla egyetlen pillanatra sem pihent meg a papíron. Az ötvenéves, szikár, marcona külsejű katonatisztre – vezérkari főnökként – hatalmas mennyiségű munka nehezedett: a jelentkező önkéntesek alkalmasságának felmérésétől a főparancsnokság gazdálkodásán át a katonák kiképzéséig mindent szeretett személyesen felügyelni. Munkáját nagyban megkönnyítették harcedzett tisztjei: szárnysegédje, Albert Anselm, térképészeti mérnöke, Fiala János, s a lovasság parancsnoka, Zágonyi Károly. Asbóth végül letette a tollat, s még egyszer átfutotta az elkészült, magyar nyelvű üzenetet, mielőtt elküldte volna a távírászokhoz. A címzettje az „Egyesült Státusok elnöke” volt.

A bevezetőből sejthető, hogy Asbóth és magyar tisztjei nem Magyarországon, s nem a honvédsereg szervezésén tevékenykedtek. Éppen 150 esztendővel ezelőtt a Missouri állambeli St. Louisban John Charles Frémont tábornok Nyugati Főparancsnokságán szolgáltak, az amerikai történelem legvéresebb testvérháborújában, az Unió kék uniformisát öltve magukra. A kerek évforduló remek alkalom arra, hogy megvizsgáljuk, miként keveredtek magyar katonák az amerikai polgárháborúba, miért ragadtak fegyvert akár Észak, akár Dél hadseregében, illetve, hogy ízelítőt nyújtsunk az amerikai történelem nagy vízválasztójának tekintett háború érdekesebb magyar vonatkozásaiból. S végül megtudjuk: miért küldött Asbóth Washingtonba magyar nyelven táviratot.

Fegyverbe, magyar!

1860-ban mintegy 2700 magyar élt az Egyesült Államokban. Többségük ún. Kossuth-emigráns volt, részt vett az 1848-1849-es szabadságharcban, majd annak bukása után a volt kormányzót követve előbb az Oszmán Birodalomban, majd Angliában, Franciaországban keresett menedéket, s 1850-től kezdve mind nagyobb számban hajózott az Egyesült Államokba, hogy a szabadság hazájában próbáljon szerencsét.

Különösen sokan érkeztek a tengerentúlra Kossuth amerikai útját megelőzően (1851 decemberétől 1852 júniusáig a „Nemzet Vendégeként” nagy érdeklődésre számon tartó előadókörutat tett), s többségük nem is tért már vissza Európába. Kossuth maga nem kívánt Amerikában letelepedni, tartva attól, hogy ezzel végleg elszigetelné magát az európai politika eseményeitől. A távozása után „magára maradó” magyar emigráció valóban gyorsan elveszítette politikai jellegét: energiáját felemésztette a mindennapi megélhetés megannyi nehézsége. A legtöbbjüknek nem volt semmilyen piacképes végzettsége; nem beszéltek angolul, így gyakran még az alig néhány dollárt fizető gyári munkáért is keményen meg kellett küzdeniük a „munkairigy irlandiakkal”, ahogyan azt László Károly írta. A kezdetben New Yorkban tömörülő magyar közösség soraiban kevesen találtak jó megélhetést biztosító állást, ezért 1852 után egyre többen középnyugaton (elsősorban Illinois, Iowa, Missouri és Ohio államban) próbáltak szerencsét.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2011. nyár számában olvasható.