„Isten' öldöklő Angyala": kolerajárvány Magyarországon
2014. augusztus 27. 10:08
Járvány után felkelés
Időközben Dessewffy fent említett kasszandrai jóslata nem sokára szörnyű valósággá vált. A kolera megjelenésével egy időben pánik és bizalmatlanság lett úrrá elsősorban Északkelet-Magyarországon, főként a ruszin és szlovák nemzetiségű jobbágyok körében. A kór továbbterjedésével pedig hasonló hangulat jellemezte az erdélyi románokat, de a dunántúli magyarokat is. A „puskaporos hordó" végül elsősorban Zemplénben, továbbá Szepesben és Gömörben robbant fel. A kényszerű bezártság, az őrségállásra kötelezettség terhei, mindenekelőtt pedig az éhínség és kór, a számtalan haláleset rendkívül elkeserítette a járvány által sújtott lakosokat.
A kutakba szóratott bizmutporról (amely semmit sem használt a járvány leküzdésében) a jobbágyok úgy tartották, hogy az urak meg akarják őket mérgezni. Július elejére általánosan elterjedt az a híresztelés, miszerint a kolerabiztosok és megbízóik azt tervezik, hogy kiirtják őket. A parasztok ezért felkelő csapatokba tömörültek és több nemesi udvarházat megrohantak, felgyújtottak vagy leromboltak, lakóikat megölték vagy súlyosan megsebesítették. Az öldökléseknek 13 nemes ember és szolgálóik estek áldozatul. A felkelést 1831. augusztus második felében verték le.
Az 1831. július közepétől szeptember 27-ig tartó kolerajárvány következtében az országban összesen 421.468 (más számítások szerint 530.878) lakos betegedett meg, akik közül 236.032 fő esett a járvány áldozatául, a Magyar Királyság akkori lakosságának 2,8 százaléka. A leginkább fertőzött vármegyék Abaúj, Zemplén és Nyitra voltak. A városok közül Pest szenvedte meg legnagyobb mértékben a járványt: lakosai közül 1498-an haltak meg a betegségben. A járvány idejére elrendelt kordont országszerte véglegesen 1831. október 3-án oldották fel.
Soós István cikke a Magyar Nemzeti Levéltár Archívumában olvasható
Támogasd a 
szerkesztőségét!
