A politikai rendőrség átalakulása 1944-ben
2012. március 30. 12:24
A rendőrség militarizálása
Az sem könnyítette meg a politikai rendészeti osztály munkáját, hogy ez idő tájt került sor a rendőrség militarizálására. A tervezett intézkedés a rendőrség önállóságának megszűnésével és a politikai osztály csendőrségbe történő bekebelezésével fenyegetett. Az Állambiztonsági Rendészet feloszlatását kimondó belügyminiszteri rendelet napján hatályba lépett jogszabály szerint a „rendőrség egyenruha- és fegyverviselésére jogosított fogalmazói és felügyelőkarbeli tisztviselőit egységes rendőrtiszti karként, a m. kir. csendőrség tisztjeire, őrszemélyzetének tagjait pedig a m. kir. csendőrség legénységi állományú egyéneire megállapított rangosztályokba (rendfokozatok) kell sorolni”. A rendeletalkotás célja az volt, hogy a rendőrséget a csendőrséghez hasonló katonai testületté változtassák, amely megfelel a háború eszkalálódásakor bekövetkező kihívásoknak. A rendeletet azonban sem a Sztójay-, sem a Lakatos-kormány nem tudta következetesen végrehajtani, ezért a politikai rendőrség továbbra is független maradt a csendőrségtől.
Csendőrök
A csendőrségnél mindazonáltal nem történt olyan szintű szervezeti változás a német megszállást követően, mint a rendőrségnél. Ez alighanem azzal magyarázható, hogy a testület tisztikara már az 1930-as évek végétől komoly szélsőjobboldali és német befolyás alá került. Számos csendőrtiszt a világháború előestéjétől nem végzett érdemben nyomozást a nyilasok ellen, illetve – nyugállományba helyezését kérve – nyíltan csatlakozott valamelyik szélsőjobboldali pártcsoportosuláshoz. Azok a csendőrtisztek, akik az angolszász orientációjú konzervatív és a németbarát szélsőjobboldal közötti politikai küzdelemben elvesztették pozíciójukat, most újra nyeregbe kerültek. Így került a Csendőrség Központi Nyomozó Parancsnoksága államrendészeti előadócsoportjának vezetői beosztásába Ferenczy László csendőr alezredes, akit májusban a zsidó deportálások csendőrségi koordinátorának és a Szálasi-uralom alatt zsidóügyi kormánybiztosnak neveztek ki. Ugyancsak ekkor lett a csendőrnyomozó központ szűkebb vezetőgarnitúrájának tagja Árbócz János csendőr alezredes, aki 1944 nyarától a központ és a német biztonsági szolgálatok összekötőtisztjeként fontos információkkal látta el a nyilas ellenzéket.
Sok mindent elmond, hogy a későbbi nyilas államvédelmi szolgálat, a Nemzeti Számonkérés Szervezetének leendő parancsnoka is a német megszállás után kapott vezető beosztást. A nyíltan vallott szálasista szimpátiája miatt az 1930-as évek végétől mellőzött Orendy Norbert csendőr alezredes 1944 májusában lett a tábori csendőrnyomozó-osztály vezetője. A németbarát tisztikar aktivitása, a testület hierarchikus szervezeti felépítése és a parancsokat minden körülmények között végrehajtó állománya alkalmassá tette a csendőrséget arra, hogy a szélsőjobboldal hatalmi törekvéseinek játékszere legyen. Baky László a zsidódeportálásokban az év tavaszán már erősen kompromittálódott katonai őrtestületet akarta felhasználni politikai ambíciói kielégítéséhez. A részleteiben máig tisztázatlan 1944. július eleji csendőrpuccs-kísérletet a kormányzóhoz hű katonai vezetésnek ezúttal sikerült meghiúsítania. A hatáskörét már nem először túllépő csendőrtisztet a kormányzó azonnal eltávolíttatta a rendvédelmi szervek irányítói posztjáról.
Baky menesztése ellenére a csendőrségen továbbra is megfigyelhető volt a német és nyilas befolyás érvényesülése. A kommunistaellenes nyomozások során nagy tapasztalatokat szerzett szélsőjobboldali csendőrtiszteknek a német megszállás után már nem kellett tekintettel lenniük a konzervatív politikai vezetés akaratára. Az 1944. március 24-től megindított újabb kommunistaellenes nyílt nyomozás során a csendőrség nyomozási módszerei maradéktalanul megvalósultak. A Csillaghegyen berendezett nyomozóközpont munkájában az Állambiztonsági Rendészet beosztottjai csak minimális erőkkel vettek részt, az irányítást a csendőrség végezte. Az államvédelmi szervek közötti viszony ismét kiéleződött, annak ellenére, hogy mindkét politikai rendészeti apparátus élén szélsőjobboldali tisztviselők álltak. A régi keletű szakmai féltékenység mellett az ellenségeskedések kiújulásában az is szerepet játszott, hogy az év tavaszán még hatalma csúcsán lévő Hain Péter – német mintára – az egész politikai rendészeti szakterületet a saját hatáskörébe akarta vonni. Az elhidegülést elősegítette továbbá, hogy a rendvédelmi szervek nyomozásainak koordinálását felügyelő Államvédelmi Központ működése a német bevonulást követően formálissá vált.
Az ÁvK vezetője 1944. március 19-e után Kuthy László vezérkari ezredest lett, aki egyben a 2. Vkf osztály parancsnoki beosztását is betöltötte. A németekkel látszólagosan együttműködő törzstiszt ténykedése inkább a klasszikus katonai hírszerzés–kémelhárítás területén érvényesült, politikai és államrendészeti ügyekben nem volt kompetens. A központ belbiztonsági és politikai rendészeti feladataiért Ujszászy vezérőrnagy korábbi helyettese, Kudar Lajos csendőr alezredes felelt, aki névleg az ÁvK vezetőjének helyettese maradt, de gyakorlatilag ő irányította a Sztójay-kormány és a németek által háttérbe szorított szerv működését. Kudar szoros kapcsolatot tartott fenn a nyugati szövetségesekkel szimpatizáló politikai elit tagjaival, ezért sok mindenben konspirációra kényszerült, a szélsőjobboldali adminisztrációval és az SD-vel a hátában nyíltan nem intézkedhetett. Mozgástere a nyomozásokban erősen korlátozott volt, mivel a rendőrség és a csendőrség nem a központtól, hanem a belügyi vezetéstől és a németektől függött. Szerepe a németellenes konzervatív körökkel való kapcsolattartásban és az ország háborúból történő kiugrására irányuló előkészületek biztosításában merült ki.
Az állambiztonsági szervek működését szabályozó – sokszor egymással ellentétes tartalmú – törvények és rendeletek betartására semmilyen garancia nem létezett. A vezetők döntéseit a pillanatnyi politikai érdek, a személyes pártszimpátia és az utasítások végrehajtásához szükséges erő megléte határozta meg. Látszólag leegyszerűsítette, valójában nem sok mindenben mozdította elő a politikai rendészeti osztály munkáját, hogy a Sztójay-kormány egyik utolsó intézkedésével – a román kiugrást kihasználva – 1944. augusztus 24-én betiltotta a még megmaradt jobb- és szélsőjobboldali pártokat. Ennek ellenére a nyilasok továbbra is uralták az államapparátus különböző területeit, és a németek – immáron egyedüli kormányképes erőként számolva a Szálasi Ferenc-féle mozgalommal – fokozták támogatásukat. Ekkor született döntés arról, hogy a bukott, tömegbázissal nem rendelkező „szalonképes” szélsőjobboldal helyett a Nyilaskeresztes Párt – Hungarista Mozgalmat kell hatalomra juttatni.
Az 1944. augusztus 29-én hivatalába lépő Lakatos-kormány szabadon engedett néhány, a németek által letartóztatott polgári politikust, de semmit sem tett az államvédelmi szervek nyilas elemektől való megtisztításáért. A honvédség, a csendőrség és a rendőrség kulcspozícióiban továbbra is németbarát tisztviselők ültek, sőt a kormány több tagja és maga a belügyminiszter, Bonczos Miklós is szélsőjobboldali érzelmeiről tett tanúbizonyságot. Ezek a vezetők nemcsak elszabotálták a kormányzó instruálta Lakatos-kabinet következetlen rendvédelem-politikáját, de tájékoztatták is a nyilasokat a kormány tervezett intézkedéseiről.
A hadi helyzet kedvezőtlenné válása, a politikai élet nyilvános, pártkeretek közötti megszűnése teljesen átrendezte a rendőrség pártokat és politikai irányzatokat ellenőrző hagyományos államrendészeti feladatkörét. A megosztott és szétforgácsolódott államvédelem „politikailag semleges” irányítói mindjobban elbizonytalanodtak, miközben a hatalom megragadására készülő szélsőjobboldal ugrásra készen várakozott. 1944 kora őszén egyre több vezetőnek és beosztottnak lett világos, hogy a rendszer védelmében végzett nyomozómunka nem folytatható, az ország elkerülhetetlenül hadszíntérré fog változni. Ugyanakkor számos detektívben merült fel a kétely munkája értelmét illetően, látva azt, hogy rendszerellenes politikai tevékenység okán már korántsem csak a jól ismert „felforgatók” kerültek be, hanem olyan társadalmi csoportok tagjai is érintetté váltak, akik ez idáig, gyanún felül állva, a rezsim megbízható támaszainak számítottak. Mindez alapvetően elkedvetlenítette az állományt, és már a baloldali pártok, sőt a kommunisták ellen sem lehetett a korábbi intenzitású munkavégzésről beszélni. Eltökélt nyomozószellem csak a legfanatikusabb szélsőjobboldali detektíveket jellemezte. Ennek ellenére az előzetes fegyverszüneti tárgyalásokba beavatottak szűk köre a politikai rendőrség apparátusának azon részére sem terjedt ki, akik potenciálisan alkalmasak lehettek volna a fegyverszünet biztosítására. A „Várban rekedt” politikai vezetés – Sombor-Schweinitzer József és társainak kiiktatását követően – többé már nem bízott a rendőrségben. Azok az állambiztonsági parancsnokok, akik nem számítottak sem szélsőjobboldali, sem németbarát tisztviselőnek, a kormányzat ellentmondó és kapkodó utasításainak következtében már csak sodródtak az események árjával.
Varga Krisztián A német megszállástól a nyilas hatalomátvételig. A politikai rendőrség működése 1944. március 19. és október 15. között Wayand Tibor önvallomásában című teljes cikke és a források a Betekintő 2012/1. számában olvashatóak.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
