A politikai rendőrség átalakulása 1944-ben
2012. március 30. 12:24
Az 1944. március 19-én bekövetkezett német megszállás és az 1944. október 15–16-i nyilas puccs közötti időszak a magyar politikai rendőrség és a csendőrség teljes átalakításával telt, melyben a német birodalmi titkosrendőrség, közkedveltebb nevén a Gestapó tevékeny szerepet vállalt. Az angolszász orientációjú politikusi, katonai és rendőrségi garnitúra leváltása, s kollaboráns, némethű elemekkel való feltöltése után a hatalom a rendőri szervezet mélyebb berkeiben is változásokat foganatosított. A magyar Quisling-kormány rendfenntartó egységei ellen az illegalitás negyed százados tapasztalataival felvértezett kommunista ellenállás is tehetetlen volt.
A megszállás kezdete
Wayand Tibor önvallomásrészlete hazánk egyik legvészterhesebb történelmi korszakának állambiztonsági vonatkozásait taglalja. A korábban közölt önvallomások szerves folytatása az 1944. március 19-én bekövetkezett német megszállás és az 1944. október 15–16-i nyilas puccs közötti időszak eseményeit villantja fel. A történet nyitó dátuma tehát az a nap, amikor a német katonasággal együtt megjelentek a birodalmi „titkosrendőrség” emberei Magyarországon. Az összefoglaló néven csak Gestapóként emlegetett német állambiztonsági szervek valójában több titkosszolgálatot takartak, amelyek közül a politikai rendészeti munkáért a Biztonsági Szolgálat (SD – Sicherheitsdienst) felelt Magyarországon.
Ez a tevékenység az ismert hazai németellenes közéleti szereplők, politikusok, üzletemberek elhurcolásával és „védőőrizet”-be vételével kezdődött rögtön a bevonulást követő napokban. Ekkor tartóztatták le az ország biztonságáért felelős vezetőket, mint pl. Kersztes-Fischer Ferenc belügyminisztert, Ujszászy István vezérőrnagyot, az Államvédelmi Központ (ÁvK) vezetőjét, valamint Kádár Gyula ezredest, a Honvéd Vezérkar főnöke alá tartozó hírszerző és kémelhárító osztály (2. Vkf) parancsnokát. A rendőrség sem kerülte el a tisztogatást. Éliássy Sándor budapesti rendőrfőkapitány, Siménfalvy Sándor, a KEOKH (Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság) vezetője és Sombor-Schweinitzer József, a politikai rendészeti osztály első számú irányítója szintén az SD fogságába került.
A Kállay-kormány
Az angolszász orientációjú kormányzati elitet az a politikusi garnitúra váltotta, amely a Horthy-rendszer szélsőjobboldali ellenzékeként már az 1930-as évek közepétől elkötelezett híve volt a náci Németországnak. Az 1944. március 22-én megalakult szélsőjobboldali koalíciós Sztójay-kormány belügyminisztere, Jaross Andor és helyettese, Baky László belügyi államtitkár készséggel vállalkoztak a teljes magyar államvédelem német mintákra történő átalakítására. A csendőrség és a rendőrség felett szinte korlátlan hatalommal rendelkező Baky nyugállományú csendőr őrnagy régóta a németek informátora volt, az általa készített listák alapján történt őrizetbe vételek nagy segítségül szolgáltak a birodalom magyarországi „háborús konszolidációjához”.
A kormányzat legelső intézkedései közé tartozott a németekkel szemben álló pártok és politikai szervezetek betiltása. Ez alapvetően új helyzetet teremtett a politikai rendészet területén, hisz a rendőrségnek most már azok ellen is fel kellett lépnie, akik korábban a rendszer legális, sőt kormánytámogató ellenzékének számítottak. A szélsőjobboldali kabinet így nemcsak a Szociáldemokrata Pártot (SZDP) és sajtóját, a Népszavát némította el, de olyan polgári pártalakulatok ellen is adminisztratív rendszabályokat léptetett életbe, mint a demokratikus elveket valló Független Kisgazdapárt, a liberális színezetű Nemzeti Demokrata Párt és Polgári Szabadság Párt vagy a markánsan jobboldali, ugyanakkor határozottan németellenes legitimista és keresztényszocialista szervezetek. Az említett pártok vezetőit szintén az SD vette őrizetbe, ily módon tisztítva meg a terepet a magyarországi Quisling-kormány előtt. Az új kormányzat – a németek érdekeinek megfelelően – kizárólag a németbarát jobboldali és szélsőjobboldali irányzatú pártoknak engedélyezte a politikai véleménynyilvánítást.
A náci mintákat követő „gleichschaltolás” nem állt meg a pártok szintjén, hanem az államapparátus és a rendvédelmi szervek munkájába is begyűrűzött. A közigazgatás, a hadsereg, a csendőrség és a rendőrség nem eléggé megbízható vezetőit sorra lecserélték, és helyükre a korábban mellőzött hivatalnokok, katonatisztek és rendőrségi tisztviselők kerültek. Ezek segítségével sikerült a németeknek zavartalanul működtetni az ország közellátását, a birodalom háborús érdekeinek szolgálatába állítani a teljes magyar gazdasági potenciált, és bevezetni a náci, faji alapokon nyugvó törvénykezést.
A zökkenőmentesség nem kis részben az országban általánosan eluralkodó bénultságnak volt köszönhető. Mind a kormányzó, mind a vezetőiktől megritkított angolbarát politikai erők defenzívába szorultak. Ugyanez jellemezte a polgári, liberális és demokratikus pártok tagjainak viselkedését is. A parlamentarizmus viszonyai között aktív közéleti személyek cselekvőképtelensége, „láthatatlansága” szembetűnő volt a német megszállást követő hetekben. Csak 1944 májusában jött létre a Magyar Front (MF), amely megpróbálta egyesíteni a németellenes pártok és szervezetek küzdelmét a kommunistáktól kezdve a szociáldemokratákon és kisgazdákon át a legitimistákig. A szervezethez viszont nem csatlakoztak a németek által szintén üldözött Bethlen István és Kállay Miklós vezette konzervatív körök, és nem támogatta az MF működését a kormányzó sem.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
