Trianon: véletlenszerűen és hirtelen hozott döntés
2006. június 2. 12:15
Margaret MacMillan torontói történész bestsellert írt az első világháborút lezáró Párizs környéki békékről, amelyben indokolatlanul igazságtalannak nevezi a trianoni békét. A trianoni szerződést brit kormányfőként szignáló David Lloyd George dédunokájaként is ismert történész május végén a Közép-európai Egyetem meghívására érkezett Magyarországra és azzal kezdte a békerendszer újragondolásáról tartott előadását, ne várják tőle, hogy kiemelt szerepet szánjon a trianoni békediktátumnak. Biztosak lehetünk, hogy ugyanezt mondaná akkor is, ha előre tudná, hogy az előadás után egy székelyföldi magyar lány kér majd szót.
<
A bűnös megnevezése és megbüntetése
Először témaválasztásáról faggattuk, de végül a felbomlott Monarchia időszakát idéző süteményeknél kötöttünk ki.
Múlt-kor: Professzorasszony, a családi kötődésen túl mi sarkallta arra, hogy az 1919-1920-as Párizs környéki békékről írjon könyvet?
Margaret MacMillan: Dédnagyapám egyéves koromban meghalt, így a rokoni szálak helyett sokkal fontosabb volt maga a történelmi szituáció, amely a huszonöt évnyi tanításom során számtalanszor előtérbe került. A történelem egyik kiemelkedő pillanata volt, amikor a világ három akkori legfontosabb embere, az amerikai elnök, a francia és a brit miniszterelnökök összegyűltek egy helyen, és hat hónap alatt gyakorlatilag eldöntötték a történelem további menetét. Amellett tehát, hogy valóban meghatározó része a történelemnek, egy nagyon jó sztori, amiről azt gondoltam, érdemes megírni, különösen, hogy addig még senki nem dolgozta fel könyv formában a békekonferencia egészét (az első kiadás 1988-ban született - a szerk.), tehát a hiánypótlás is közrejátszott.
Múlt-kor: Nem okozott családi feszültséget, hogy történészként kívánta megítélni dédnagyapját, félretéve minden érzelmi kötődést?
M.M.: Nem, pontosabban... édesanyámmal soha nem volt ilyen jellegű vitám, de valóban, a nagymamámmal volt. Igaz, ő már elhunyt, mire megírtam a könyvet, de mindig elfogultan védte az édesapját, amiből időnként éles vitánk kerekedett. Könyvemben azonban alapvetően kiegyensúlyozott képet festek Lloyd George-ról: nem mutatom se túl jónak, se túl rossznak. A konferencia anyagát feldolgozva kialakult róla egy sajátos képem: intelligens lehetett és kitűnő tárgyaló, aki mindig középen ült Wilson és Clemanceau között, és folyamatosan a kompromisszumra törekedett.
Múlt-kor: Úgy tudjuk, a konferencián végig nagy szerepe volt a döntéshozók egyes országok iránt érzett szimpátiájának, vagy éppen ellenszenvének. Mennyire elfogadható ez ilyen nagyságrendű kérdéseknél?
M.M.: Mi sem természetesebb, hiszen ott is emberek ültek. Voltak köztük tanácsadók, jelen voltak az egyes nemzetek képviselői, és ne feledjük, minden ország sajátos, néhol önző érdekét képviselte. Talán ma sem nehéz elfogadni, hogy a jelenlévő miniszterelnökök is saját népük közvéleményére voltak tekintettel, legfőképp pedig arra, hogy megnyerjék a következő választást. Erre a legjobb példa talán Clemanceau-é, akitől a háborúban lerongyolódott Franciaország erőteljesen követelte a bűnös megnevezését és megbüntetését. Az angolok minden erővel próbálták megőrizni a tengeri nagyhatalmi státuszt, Közép-Európában azonban nem voltak érdekeltek. Igen, azt gondolom, ahogy a hétköznapi ember hétköznapi döntéseit is meghatározzák az érzelmei, úgy az is egyértelmű, hogy politikai kérdésekben is fontos szerepet játszik a "szeretem-nem szeretem" hozzáállás.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
