Az újra megtalált munkásnő

2015. március 19. 11:31 Tóth Eszter Zsófia

Inci is egy lány volt a sok közül, aki a fővárosban próbált szerencsét. 14 évesen hagyta ott a szülőhelyét, 1976-ban; vágyakozással és reménnyel érkezett a fővárosba, hogy szerencsét próbáljon. A textiliparban helyezkedett el, a kelenföldi KELTEX gyárban. Először a régi leányszállón kapott helyet, ahol hatan laktak egy szobában, emeletes ágyakon aludtak, a pincében volt a konyha, a tűzfalra néztek az ablakok, közös volt a zuhanyzó, és a mosógépre is várni kellett. Energikusan, keményen dolgozott. Át is került az új szállóra, ahol szebb kilátás nyílt abból a szobából, amelyben már csak négyen laktak együtt, és rekamién lehetett aludni. Életvidám és szép lány volt, amikor 1985-ben felfigyelt rá Pintér Márta, az MTI fotósa.

„Egy fotósorozatot szerettem volna készíteni egy textilmunkás lány mindennapjairól. Igazán az érdekelt, hogyan alakul át a lány munka után nagyvárosi nővé, hogyan telik egy napja. Elmentem a KELTEX-be, az igazgató körbevezetett. és mutatott lányokat, akiket alkalmasnak talált a fotózásra. Incit választottam” – emlékezett Pintér Márta a közel harminc évvel ezelőtt, 1985-ben történtekre. A fotós fia akkoriban óvodába járt, szerencsére nem messze a gyártól, a Lecke utcába. Így a fotósorozat elkészítésének időszakában reggel bevitte a kissrácot, majd rohant a gyárba, hogy Incivel végigcsinálja a mindennapokat. „Ma is emlékszem a napra, amikor Mártával először találkoztunk” – vette át a szót Inci. – Elmondták, mi lenne a feladat. Végigkövetné a napom. Fényképezne munka közben, munka után, sportolás közben, a vőlegényemmel, akkor is, amikor sminkelek. Szíves örömest vállalkoztam rá.”

A fotósorozat elkészült. A képek egy része megjelent az Új Tükör 1985. szeptember 22-i számában. Az Új Tükör újságírója bevett panelfordulatokkal ecsetelte, milyen nehéz sorsuk van a szövőnőknek: „Nagynéném szövőnő volt (…). Sötétben kelt, hogy a buszpénzt megspórolva elgyalogoljon a gyárig, ahol egy pendelyre vetkőzve, már-már elviselhetetlen melegben szaladgált géptől gépig napi nyolc órán át. És a foglalkozása ma sem sokkal könnyebb.” Cikke végén azonban azt hangsúlyozta, hogy az átváltozás lehetséges: a nehéz fizikai munkában megfáradt szövőnőből lehet manökenkinézetű fiatal lány is. „Ha kijön a gyárkapun, ha kifesti a körmét, arcát, belebújik egy csinos ruhába, hogy randevúra szaladjon, manökennek is gondolhatnánk.” Az újságíró érzékelte feszültség gyakori a munkásnők ábrázolásában. Őket a korabeli sajtó előszeretettel jelenítette meg munkában megfáradt asszonyokként, és kevésbé társította hozzájuk a szépséget, a fiatalságot, bár ez sok esetben igazságtalan volt. E világ keménységét ismerhetjük Erdőss Pál Adj király katonát című 1982-es filmjéből is, ahol a fővárosba költöző és a textiliparban munkát vállaló lány nagyon kemény pofonokat is kap a könyörtelen nagyvárosi környezetben.

Tóth Eszter Zsófia cikkének folytatása a Múlt-kor tavaszi számában