Archív fotográfiákon elevenednek meg a 20. századi magyar arisztokrácia mindennapjai - Interjú a szerzőkkel

2026. március 11. 12:37

Az Arisztokrácia Magyarországon a 20. században címet viselő kiadvány a szerzők korábbi, a „hosszú 19. századot” feldolgozó (1994-ben, majd 2006-ban megjelent) Kastélyok és mágnások című munkájának tematikus folytatása. Míg az előző kötet a monarchia „boldog békeidőiben” zárult, az új könyv a trianoni trauma, a két világháború közötti konszolidáció, majd a társadalmi osztály végleges, erőszakos felszámolásának vizuális lenyomatait rendszerezi.

A tudományos igényességgel válogatott, Vertel Beatrix által tervezett kötetben szereplő fényképek a hivatalban lévő, államügyekkel foglalkozó politikusoktól kezdve a gazdasági élet szereplőin át a kultúra, a sport, a művészetek és a tudomány főúri mecénásaiig mutatják be a korszak elitjét. A szerkesztési elvek rávilágítanak a modern tömegfényképészet sajátosságaira is: a kamerát tudatosan használó, a nyilvánosságban hivatásszerűen jelen lévő közéleti figurákról jóval gazdagabb forrásanyag maradt fenn, mint a magánéletüket védő kortársaikról.

Múlt-kor: Az előző kötet, amely a monarchia időszakát ölelte fel, a 'boldog békeidők' idilli világában zárult 1914-nél. Ez a mostani könyv, bár vállaltan folytatás, egy sokkal tragikusabb és változékonyabb korszakot, a 20. századot öleli fel. Milyen kihívást jelentett szerkesztői szempontból, hogy itt már nemcsak a fényűző bálok, hanem a frontszolgálat, a Trianon utáni birtokvesztések és a kitelepítések drámája is vizuálisan megjelenjen?

Csorba László: Általában azt mondhatjuk, hogy minél változatosabb a képanyag, annál könnyebb helyzetben van a képes album szerkesztője. Ahogy a fotográfia történetében közeledünk a saját korunkhoz, elképesztő mennyiségben nő azoknak a helyzeteknek a sokasága, amelyekről fénykép készülhet. A tematikai gazdagodás tehát – függetlenül az átélt élmények érzelmi stb. tartalmától, pusztán formailag nézve – jót tett a kötetnek és változatosabb terepet kínált a szerkesztőnek. Ugyanakkor az igazi szakembert próbáló feladat természetesen most is az volt, hogyan lehet a sokezres képtömegből – az újabb és újabb rostálási körök segítségével – a kötetbe végül bekerülő felvételeket megtalálni. Ezt a feladatot nem én végeztem el, hanem szerzőtársam, és boldog vagyok, hogy végül milyen alapos történészi tudással, és a képek művészi formavilága iránti finom érzékkel sikerült ezt megoldani.

A 20. század az arisztokrácia számára is a technikai újdonságok kora volt. A könyvben látunk autóversenyző grófokat és teniszező hölgyeket. A képek tanúsága szerint hogyan fértek meg egymás mellett az ősi tradíciók (pl. a koronázási domb, lovagrendek) és a modern életvitel (automobilizmus, divat) a két világháború közötti Magyarországon?

CSL: A képek azt csak közvetve árulhatják el, ha egyáltalán elárulják, hogy a rajtuk megjelenő emberek éppen mit gondolnak. A csoportpszichológia azt tanítja, hogy az életmód hajlamos maga felé hajlítani a gondolkodást, vagyis az a tény, hogy az arisztokrácia életvitele a 20. században egyre inkább elpolgáriasodik, azt sugallja, hogy a gondolkodásában is valamilyen mértékben megváltozhat saját hagyományainak a helye, jelentése. Márpedig a hagyomány nem magában létezik, hanem csak a róla gondolkodók agyában és cselekedeteiben él – ha él. Ezért nyilvánvaló, hogy új korszakokban a régi hagyományt mindig csak újraértelmezve lehet tovább vinni. A gyakorlatban általában az történik, hogy a csoport egy ideig még folytat egy tradíciót, de a tagok már egyre kevésbé értik annak nyelvét, tehát azt, hogy mit miért is tesznek, így végül a gyakorlat valamiképp ellaposodik és elhal. De – ahogy említettem – ha képesek újraértelmezni a hagyományt, akkor az – ebben az új formában és jelentésben – fennmaradhat, sőt felvirulhat. Talán jó példa valami hasonlóra a vallási örökségből a csíksomlyói pünkösdi búcsú esete. Ennek manapság már nagyon sok nem katolikus résztvevője is van, akik számára a katolikus elemek nem sokat mondanak. Ellenben a csoporttudatukban a szent hely felkeresése magyar nemzeti (!) zarándoklattá, a nemzeti csoportélményt demonstráló eseménnyé változott át, és ebben az új jelentésében tartják fenn azzal, hogy nem katolikus, sőt nem hívő létükre is részt vesznek rajta.

Baji Etelka: A főnemesség számos tagja számára fontos volt, hogy őrizze hagyományait, mert éppen ezek gyakorlásával tudta megkülönböztetni magát az életmódját utánzó vagyonos polgárságtól.

Különösen érdekes a József főhercegi család bemutatása, valamint a Habsburg-ház nádori és tescheni ágának története. Mit árul el a képanyag arról, hogyan próbáltak egyensúlyozni a Habsburg-Horthy viszonyban?

CSL: Ebből a szempontból a képanyag különösen gazdag és informatív, lényegében felnő az írott források mellé. A fényképek – még sokszor a beállított képek is – képesek olyan pillanatokat elkapni az emberi kommunikáció roppant tágas univerzumából, amikor a rajtuk szereplők olyasmit árulnak el magukról, amit eredetileg talán nem akartak láthatóvá tenni. Az érzelmi intelligencia tükröződése, az arcvonásokon és a testtartáson való uralkodás stb. nem könnyű mesterség, így a képek egy része kifejezhet valamit abból a háttérvilágból is, amelyen belül például a Magyarországon élő Habsburgok a kormányzót, Horthy Miklóst megítélték. A dualista Monarchia felbomlása egyben érvénytelenítette a Pragmatica Sanctiót is, így immár nem volt annak családjogi akadálya, hogy a 800 éves dinasztia bármely tagja valamelyik utódország trónjára kerülhessen. Bár a kisantant élesen Habsburg-ellenes vonalat vitt, a roppant változékony helyzetben mindig adódhattak újabb és újabb lehetőségek – és valóban, a Horthyval közös, legbarátságosabb képeken is mindig érződik valamiképp a dinasztia tagjainak a kormányzótól való tartása és távolsága.

BE: Horthy megítélése, parvenüként kezelése különösen az első években volt szembetűnő. Az 1918-22 közötti zűrzavaros években a nádori ág örökösei, konkrétan József Ágost főherceg előtt csillant meg a lehetőség, hogy az ország trónjára ülhessen. Ugyanakkor nem állt mögötte erő, ami támogatta volna, ezért el kellett fogadnia, hogy a hatalom Horthy kezébe kerül. Ennek ellenére a korszakban végig léteztek legitimisták, akik őrizték a reményt, hogy a fiatal Ottó főherceg kerül egyszer majd a trónra. A tescheni ág még távolabb állt attól, hogy valaha is a trónra jusson, de Izabella főhercegnő azért melengette kebelén az aprócska reményt, hogy fia, Albrecht még valamikor koronához juthat. A Habsburg család Magyarországon élő tagjai kezdetben kerülték az érintkezést Horthyval, de ezt nem lehetett sokáig fenntartani, és kénytelenek voltak egyre gyakrabban feltűnni Horthy mellett–mögött, akár a Parlamentben, akár vadászatokon, akár kormányzói partik esetében.

A "Segítő kezek" fejezetek (1914–18 és 1930–44) arisztokrata hölgyeket mutatnak kórházi szolgálatban, adománygyűjtésben. Mennyire volt ez őszinte társadalmi felelősségvállalás és mennyire PR-tevékenység?

CSL: Ez a két elem a legtöbb esetben olyan jelentős mértékben fedte egymást, hogy nemigen van okunk feltételezni, hogy az arisztokrata hölgyek döntő többsége ne élte volna át őszinte jóindulattal és igazi humanizmussal a segítés bármely lehetőségét. Sok esetben pedig a fennmaradt levelezés és hivatalos iratanyag oly mértékben igazolja egy-egy hölgy megrendítően tiszta elköteleződését a nyomorultak és kiszolgáltatottak szenvedéseinek enyhítése terén, hogy a történész valóban igazi megilletődéssel olvashatja az erről szóló tudósításokat. Sok nevet sorolhatnánk, de tényleg csak a példa kedvéért kiemelem közülük Esterházy Móricné Károlyi Margitot és Andrássy Klárát (Kája).

BE: Mellettük megemlítem Horthy Istvánné Edelsheim-Gyulai Ilonát, aki a második világháború véres napjaiban kórházban dolgozott önkéntes ápolónőként. Az adománygyűjtés formáját, mikor arisztokrata hölgyek Budapest belvárosában asztalka mellett ülve, vagy persellyel a kézben sétálva adományokat gyűjtöttek, inkább lehet PR tevékenységnek tekinteni. mellyel szemléltetni szerették volna szociális érzékenységüket. Ami elvárás is volt saját társadalmi rétegüktől.

A hivatalos portrék mellett számos, szinte ellesett pillanatot látunk – például egy erdei konyhát vadászat közben vagy jelmezes estélyeket. Mennyire volt nehéz a múzeumi gyűjteményben ilyen, eredetileg szűk családi körnek szánt, intimebb felvételekre bukkanni, és mit árulnak el ezek a képek a kaszt zártságáról vagy nyitottságáról?

CSL: Közismert, hogy a városi középosztálybeli családok körében már a két világháború között elterjedt szokássá vált, hogy a fiúk (és néha a lányok is) 14 éves koruk táján kaptak egy fényképezőgépet a szüleiktől. Mivel pedig az ily módon tízezerszám születő amatőrök első nagy témája mindig a saját családjuk élete volt (és ma is az), így a század során fölhalmozódó fotószázezrek jelentős részét éppen ezek a családi, intimnek számító felvételek adják. Mármost azt hinnénk, hogy ugyanez a helyzet az arisztokrácia esetében is, de sajnos nem így van: a grófi, bárói családok belső életéről jelentősen kevesebb kép maradt fenn, mint a külvilágnak szóló tevékenységeikről. Ami pedig a kasztszerű elzárkózottságot illeti, azt nem az mutatja, ami a képeken látszik (mivel e családi intimitások, játékok, étkezés, sport, utazás stb. dokumentálása lényegében náluk is ugyanolyan, mint a társadalom egyéb felső és középső rétegeinél), hanem ami nem látszik, tehát akik hiányoznak róla. A 20. század első felében még érezhetően elkülönültek egymástól az arisztokrácia egyes csoportjainak, továbbá a nagypolgárságnak és a felső középosztálynak stb. a társas színterei. Ezek határainak „felpuhulása”, a nyilvános „távolság” csökkenése azután a század második felében, tehát az albumunk időhatárát követő időszakban gyorsult fel minden korábbinál nagyobb sebességgel.

BE: Múzeumi munkám tapasztalatából kiindulva én azt mondanám: hiába készültek ezer számra fényképek, a családok belső életére – minden társadalmi osztály esetében – nehezebb fényképet találni, mint a külvilágnak szóló tevékenységeikről. Éppen ezért „ritka kincs”, ha fényképet találunk a szolgáló személyzetről, a birtokon dolgozókról. Szintén „ritka kincs”, ha az élet intimebb szféráiról találunk fényképet például egy fürdőszobáról vagy konyháról – és ez is vonatkozik a társadalom minden rétegére. A jelmezes események ezekkel ellentétben mindig is a nyilvánosságnak szóltak, ott könnyen megfért egymás mellett a született vagy a pénzarisztokrácia.

A könyv utolsó fejezete, az 'Életutak – Kastélyok 1945 után', sötét tónusú lezárása a kötetnek. Miért tartották fontosnak, hogy egy alapvetően a két világháború közötti életről szóló albumban vizuálisan is megjelenítsék a deklasszálódást, a kitelepítéseket és a kastélyok pusztulását, kilépve ezzel a választott korszak időkeretéből?

CSL: A Kastélyok és mágnások két kötetében arra vállalkoztunk, hogy az arisztokrácia mint valóságosan létező, konkrét társadalmi csoport életviszonyairól adjunk képet annak alapján, ahogyan az a fotográfiákon megjelenik. 1945 után azonban a létrejövő pártállami diktatúra ennek a társadalmi csoportnak a tagjait pusztán származásuk miatt – kíméletlenül erőszakos eszközökkel – üldözni kezdte és diszkriminálta, korábbi életkörülményeik gazdasági, szociális és kulturális feltételrendszerét pedig teljes egészében szétzúzta, vagyis magát a társadalmi csoportot ténylegesen és valóságosan felszámolta. Ettől kezdve csupán az arisztokrata származásúak laza, szétszóródott csoportjáról beszélhetünk, akik, ha köztünk élnek is, e minőségükben – tehát mint csoport – már nem alakítói annak a társadalomnak, amelyben együtt vagyunk. Világos volt tehát, hogy nem lesz harmadik kötete a sorozatunknak… De úgy gondoltuk, a végjáték fotóanyagából azért érdemes megmutatnunk jónéhány érdekes felvételt, hogy tudományos értelemben lekerekítsük a mondanivalót.

BE: Ezenkívül bepillantást szerettünk volna nyújtani ezekre az évtizedekre, amelyekben már szegényes a képanyaga a hajdanvolt uralkodó rétegnek. Ugyanakkor ki akartuk használni azt a lehetőséget, hogy a Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárában van egy nagy, nem túl közismert képcsoport, a hajdanvolt Képzőművészeti Alap Kiadó megbízásából készített felvételek, amelyek a magyarországi települések jelentősebb épületeit örökítették meg az 1950-es évek második felétől 1990-ig. Ezeken a képeken a kastélyok olyan állapotban mutatkoznak be, ami többszörösen is átmeneti: nem eredeti fényükben jelennek meg, de a háborús sebeket már így-úgy kijavították, és az épületeket különféle, nagyjából hasonló célokra (iskola, szociális otthon, kórház stb.) felhasználták, és nem is mai, helyreállított állapotukban látjuk őket.

Az utószóban említik a "leletnyomás" régészeti fogalmát: arról marad fent több emlékünk, aki szerette, ha fényképezik. A Magyar Nemzeti Múzeum hatalmas archívumában kutatva mennyire torzítja a képet ez a jelenség? Vannak olyan kulcsfontosságú arisztokrata családok vagy személyek, akik 'rejtőzködtek' a kamera elől, és ezért maradtak ki a kötetből?

CSL: Érdekes szempont, de ha mondjuk összeállítanánk azoknak az arisztokrata famíliáknak a listáját, amelyektől nem ismerünk számottevő fotóhagyatékot, ez még semmiképp sem mutatná megbízhatóan, hogy na, ők azok, akik netán utálták a fotózkodást... A 20. századi magyar történelem viszontagságai ugyanis az arisztokrata otthonok és háztartások olyan mértékű pusztulását hozták el a II. világháború idején és a 20. század második felében, hogy bizonyosak lehetünk abban: a „hiányzók” körében a fotográfiát kedvelők is óriási számban lehettek jelen. De ha a levelezésekből, „egodokumentumokból” netán tetten is érnénk valamiféle húzódzkodást a kamerától, az el nem kattant fotót utólag már nem lehet elkészíteni...

BE: A képválogatásnál természetesen küzdöttünk a „leletnyomás” jelenségével, és mindig mérlegelni kellett, hogy meddig engedünk erejének és mennyire próbáljuk meg kicsit egyensúlyba húzni a képeket. Ezért is került be sok portré olyan személyekről, akik családja nem volt a közélet gyakori szereplői között, így az ő arcképeik képviselik családjukat. Abban viszont nem lehetett ellenállni a képek nyomásának, hogy átlagot meghaladó mennyiségű képeken lássuk pl. Bethlen Istvánt vagy Apponyi Albertet, mert az ő közéleti megjelenésük (és így ennek képi reprezentációja) is meghaladta az átlagot.

Csorba tanár úr a bevezetőben tisztázza az arisztokrácia fogalmát, kiemelve a születés, a rang és a vagyon hármasát. A mai, bulvárhírektől hangos világban, ahol a 'celebritás' fogalma teljesen átalakult, mit taníthat nekünk ez a könyv a valódi elit felelősségvállalásáról, stílusáról vagy éppen társadalmi kötelességeiről?

CSL: A válasszal hadd lépjek vissza pár millió évet az időben. Az állatvilágból kiemelkedő embercsoport vezetésének is az az örök evolúciós dinamikája, hogy nincs csoport vezető nélkül, akinek ezért plusz juttatás jár – de csak akkor, ha hosszabb távon jól látja el vezetői feladatát. Ez az elemi összefüggés természetesen a mai napig érvényes minden csoport és vezetői, az elit kapcsolatára nézve. Ám az is igaz, hogy az elvileg nélkülözhetetlen elit azáltal, hogy a hatékony cselekvéshez monopolizálja a hatalomgyakorlás erőszakos eszközeit, viszonylag hosszú ideig rákényszerítheti vezető szerepét a többségre akkor is, ha azt már nem a csoport egészének érdekében gyakorolja. Ilyenkor látunk hanyatló rendszereket, amelyek ellen éppen azért tör ki a népharag, mert az uralkodó rétegek már minimális mértékben sem látják el a csoport vezetésének nélkülözhetetlen feladatát. Ha most ezt a modellt a magyar nemességre, és az azt vezető arisztokráciára alkalmazzuk, akkor azt látjuk, hogy a 18–19. században az emberi jogi gondolkodás és a demokratikus önrendelkezés eszménye a magyar arisztokrácia jelentős részében fölébresztette azt az öntudatot, hogy a születés véletlenje önmagában nem ad jogot a társadalom nagy része fölötti uralkodásra, vagyis szellemi, szakmai és erkölcsi teljesítményre van szükség ahhoz, hogy valaki az elithez tartozást megérdemelje. Ez a felismerés persze nem volt mindenkire igaz, de arra törekedtünk, hogy az albumainkban számos olyan szereplővel találkozhasson az olvasó, akik ennek az eszménynek a nevében éltek, dolgoztak, boldogultak vagy szenvedtek, és ezért messzemenően megérdemlik, hogy napjaink ifjúsága példaképként tekintsen rájuk.

Arisztokrácia Magyarországon a 20. században. Szerk.: Baji Etelka, Csorba László, Árgyélus Kiadó, Budapest, 2025