Annyira elégedetlen volt, hogy széttépte első New York-i szerződését Maria Callas

2024. szeptember 16. 16:05 MTI

Cecilia Sofia Anna Maria Kalogeropoulos 1923. december 2-án született New Yorkban görög bevándorlók gyermekeként. Gyógyszerész apja az amerikaiak számára nehezen kiejthető nevet később Callasra rövidítette. A csodálatos hangú, rendkívüli hallású kislányt anyja már ötévesen éneklésre fogta, jóllehet Maria ez ellen kézzel-lábbal tiltakozott. Szülei válása után, tizennégy évesen anyjával Görögországba költöztek, ahol képzetlen hangja miatt nem vették fel a konzervatóriumba, így a spanyol koloratúrszoprán, Elvira de Hidalgo növendéke lett. Az athéni operaházban Suppé Boccaccio című vígoperájának egy kis szerepében mutatkozott be, majd 1942-ben a Tosca címszerepébe beugorva hatalmas sikert aratott.

1945 őszén meghallgatást kért a híres New York-i Metropolitan Operában, ahol a Fidelio és a Pillangókisasszony főszerepét ajánlották fel neki, a szeszélyes és ekkor még túlsúlyos Callas azonban inkább az Aidát és a Toscát szerette volna, s széttépte a szerződést. A Chicagóból kapott ajánlatot elfogadta, de a társulat a premier előtt megszűnt, ezért amerikai debütálására 1954-ig várnia kellett. Megkeresték viszont Olaszországból, s 1947-ben a Veronai Arénában Ponchielli Giocondájának címszerepében debütált. Nem sokkal később feleségül ment a nála 30 évvel idősebb Giovanni Meneghini téglagyároshoz, aki impresszáriója is lett.

Férje, Giovanni Battista Meneghini társaságában, 1957-ben.

Zenei téren Tullio Serafin karmester vette szárnyai alá, színészi képességei kibontakoztatásában a rendező Luchino Visconti volt segítségére. 1950-ben debütált a milánói Scalában, Mexikóban egy hónap alatt énekelte el a torokpróbáló Normát, Aidát és Toscát, 1951-ben a hangjától lenyűgözött Arturo Toscanini neki adta Lady Macbeth címszerepét, a Metben 1956-ban Bellini Normájaként mutatkozott be. Legnagyobb vetélytársa Renata Tebaldi volt, rivalizálásuk az operabarátokat is két táborra osztotta. Callas az ötvenes években ért karrierje csúcsára, fényképe 1956 októberében az amerikai Time magazin borítóján is szerepelt.

Háromoktávnyi hangterjedelme az alsó F-től a felső E-ig, a drámai szoprántól a koloratúrszopránig ívelt. Gyönyörű hangjához kivételes előadói képességek társultak, ő próbálta először színészi játékkal megreformálni az olasz operát, oroszlánrésze volt a bel canto újbóli divatba hozásában. Pályafutása során 529 előadáson 36 szerepet alakított, húsz teljes operafelvételt készített. A leggyakrabban és legszívesebben drámai, érzelmekben gazdag szerepekben tündökölt, aki meghal, vagy gyilkol szerelméért.

Antonio Ghiringhelli társaságában, 1970-ben.

Vígoperában kezdő éveit leszámítva csak Rossini műveiben (A sevillai borbély, A török Itáliában) énekelt. Visconti mellett Zeffirelli is rendezte, mindketten színpadra állították vele a Traviatát és a Toscát. 1969-ben Pasolinivel forgatta a Médea című filmet, ekkor azonban már alig tudott énekelni. Egészsége az ötvenes évek végére megrendült, nem utolsó sorban a túlzásba vitt fogyókúrák miatt. A pályája elején meglehetősen testes szopránénekesnő másfél év alatt 40 kilót adott le, ami nagyon megterhelte szervezetét. A recepteket ugyanakkor utazásai során lelkesen gyűjtötte, sőt könyv alakban közzé is tette – ő azonban egyiket sem kóstolta meg soha, csak csirkehúson és salátán élt.

Rövidlátó is volt, a színpadon szemüveg nélkül partnereit csak elmosódott körvonalként, a karmestert pedig egyáltalán nem látta. A temperamentuma miatt Tigrisnek is nevezett Callast zajos sikerei mellett kínos bukások is érték, s a sajtó magánéletére is rátelepedett, miután 1959-ben otthagyta férjét. Az énekesnő ekkor kezdett egy évtizedig tartó szenvedélyes viszonyt Arisztotelész Onasszisz görög hajómágnással, aki aztán Jackie Kennedy kedvéért hagyta ott. Callas a hatvanas években már jobbára hangverseny-fellépéseket vállalt, utoljára 1965-ben énekelt operát, a Toscát Londonban. Utolsó turnéját 1973-ban Giuseppe Di Stefano tenor társaságában tette, akihez állítólag rövid romantikus viszony is fűzte, s bár a kritika szerint akkorra mindketten elvesztették hangjukat, a közönség lelkesen ünnepelte őket.

Az ünnepelt operaénekesnő 1973-ban. (Wikipédia / Bert Verhoeff / Anefo / CC0 1.0)

Utoljára 1974 novemberében énekelt nyilvánosság előtt, Szapporóban. Élete végét magányosan és megtörten Párizsban töltötte. Egyre rosszabbodó fizikai és idegállapota miatt a gyógyszerekhez nyúlt, amikor 1970-ben túladagolás miatt kórházba került, a sajtó öngyilkossági kísérletről cikkezett. Az opera koronázatlan királynője 1977. szeptember 16-án, 53 évesen halt meg, a hivatalos jelentés szerint szívrohamban, bár sokan öngyilkosságról beszéltek. Hamvait végakarata szerint a görög tengerbe szórták. Milánóban és Párizsban teret neveztek el róla, nevét nemzetközi énekverseny is viseli, 2007-ben posztumusz Grammy életmű-díjat kapott, halála 30. évfordulóján Görögországban tízeurós emlékérmet adtak ki.

Életéről az amerikai Terence McNally Mesterkurzus címmel írt színdarabot, Zeffirelli Mindörökké Callas címmel forgatott filmet. Erre készült Mike Nichols is, aki a főszerepet Meryl Streepnek szánta, de a film a rendező halála miatt nem készült el, folynak ugyanakkor egy másik életrajzi film előkészületi munkálatai, a címszerepet A tetovált lányból ismert svéd Noomi Rapace alakítja. Callas olyan, a könnyedebb műfajban sikeres énekesnőkre is nagy hatással volt, mint Patti Smith, Emmylou Harris és Céline Dion.