A paleo-inuit közösségek legyőzték a jeges tengert

2026. február 9. 13:05 Múlt-kor

A nyílt tengeri vállalkozás kezdetei

A paleo-inuit emberek közel 4500 évvel ezelőtt jutottak el Grönland északnyugati partvidékének távoli szigeteire. A friss kutatások szerint nem elszigetelt kísérletről, hanem ismétlődő, tudatos tengeri utazásokról volt szó. Ezek a közösségek fejlett hajózási technológiát és kifinomult tengeri ismereteket alkalmaztak, amikor a nyílt vízen átkelve létfontosságú erőforrásokhoz fértek hozzá.

A Kitsissut-szigetcsoport, más néven Carey-szigetek, Grönland legnyugatibb pontját jelenti. A hat kis sziget egy polinya közepén fekszik. Ez a tengeri jég által körülvett, részben állandó nyílt víz különösen gazdag tengeri élővilágnak ad otthont. A korabeli inuit közösségek számára Kitsissut kiemelt vadász- és tojásgyűjtő területet jelentett, különösen a tengeri madarak miatt. Ez a felismerés indította arra a kutatókat, hogy célzottan keressék az őskori jelenlét nyomait a szigeteken.

Lakóhelyek a sziklák alatt

A kutatók három szigeten végeztek részletes régészeti vizsgálatot. Közel 300 lelet került elő, a legnagyobb koncentráció az Isbjørne-sziget csúcsán fekvő 15 paleo-inuit lakóhelyhez kapcsolódott. Ezek a leletek azt mutatják, hogy a közösségek többször is megtették az utat a grönlandi szárazföld és Kitsissut között.

A lakóhelyeket kőgyűrűk jelezték, amelyek egykori sátrak helyét rajzolták ki. A gyűrűk közepén tűzhelyek álltak. Az egyik sátorgyűrűből előkerült állatcsont alapján a települések használatát körülbelül 4000–4475 évvel ezelőttre datálták.

„Regionális szempontból ez nagyon sok sátorgyűrű egy helyen, az egyik legnagyobb koncentráció” – mondta a kutatás vezető szerzője, Matthew Walls. Ez arra utal, hogy Kitsissut és a polinya „a visszatérés helye volt”. „Nem csak egy egyszeri látogatás volt, például egy család által, akiket letértek az útjukról.” A sátorgyűrűk száma és elhelyezkedése egyértelműen rendszeres, közösségi jelenlétre utal.

53 kilométer nyílt vízen

A kutatók szerint nem ismert pontosan, hogyan jutottak el a paleo-inuitok a szigetekre, de a szárazföldtől az Isbjørne-szigetig vezető út legalább 53 kilométer hosszú volt. Az útvonalat oldalszél, sűrű köd és erős áramlatok nehezítették.

A fakeretes, bőrrel borított vízi járművekkel az átkelés körülbelül 12 órát vehetett igénybe. Ez a teljesítmény önmagában is fejlett navigációs tudásra és tengeri tapasztalatra utal.

„Szinte biztos, hogy a meleg évszakban látogattak ide, ami nem tart túl sokáig” – mondta Walls. „Az utazási körülmények is valószínűsítik, hogy ezt a rövid nyárra időzítik.” A szezonális jelenlét összhangban áll a madárvonulási és fészkelési ciklusokkal.

A paleo-inuit hajózás új értelmezése

A paleo-inuit közösségek valószínűleg a vastagcsőrű murré nyári fészkelőhelyei miatt indultak útnak. Ezek a tengeri madarak ezrével költöttek a szigetek szikláin. A feltárt lakóhelyek közvetlenül a sziklafalak alatt helyezkedtek el, a sátorgyűrűk körül pedig nagy mennyiségű murre-csont került elő.

„A gyűrűk száma valóban azt az érzést kelti, hogy egy egész közösség kelt át, nem pedig egy kis vadászcsapat” – mondta Walls, hozzátéve, hogy ezt további feltárások erősíthetik meg.

Az, hogy a paleo-inuit nép képes volt kajakszerű hajókkal átkelni a fagyos nyílt vizeken, a tengeri életmód iránti mély elkötelezettségüket mutatja. Egyben fejlett hajóépítési, navigációs és környezeti ismereteikről is tanúskodik.