A korabeli Magyarországról is képet ad Árpád-házi Margit szentté avatásának folyamata
2021. szeptember 7. 16:01 Halmágyi Miklós
Árpád-házi Szent Margit, IV. Béla leánya 1270 januárjában halt meg a Nyulak szigetén. A 750 esztendeje domonkos rendi apácaként elhunyt királylány unokaöccse, IV. László igyekezett keresztülvitetni nagynénje szentté avatását. 1276-ban a pápa követeket küldött Magyarországra, akik tanúkat hallgattak meg Margit életéről és a közbenjárására történt csodákról. Az ország különböző részeiből érkeztek emberek, hogy beszámoljanak az imameghallgatásokról. A vallomások alapján készült szentté avatási jegyzőkönyv értékes forrása a középkori kultúrtörténetünknek, olyan kérdésekre találhatunk adalékokat, mint hogy mit tudtak az emberek önmaguk vagy gyermekük életkoráról, miként vélekedtek vagyoni helyzetükről, hogyan viszonyultak gyerekeikhez.
Tudod-e, hány éves vagy?
Izgalmas kérdés, hogy mit tudott a középkor embere saját életkoráról. A tanúktól rendszerint megkérdezték: hány éves az illető? Erre a kérdésre sokan ezt válaszolták rá: Nem tudom. Mégis volt, aki körülírta: „Amikor a tatárok betörtek e földre, hatesztendős voltam.” Venis, Leopardus felesége ezt vallotta: „Nem tudom, de amikor a tatárok betörtek, akkor voltam hároméves, anyám így mesélte.”
Verestó papja a következőt mondta az életkoráról: „Gyermek voltam, midőn a tatárok betörtek e földre, és négy éve vagyok pap.” Barnabás fia, Dyan így becsülte meg életkorát: „Már éltem, midőn a tatárok betörtek erre a földre.” Budahévízi András így adja meg korát: „Nem tudom, de a tatárok bejövetele előtt még fiatal voltam.” Az 1241–1242-ben zajló tatárjárás jelentette tehát azt a traumát, amelyhez az emberek az életkorukat viszonyítani tudták.
Akad, persze, kevésbé hihető életkorbecslés is. Irichbeli Miklós így vallott koráról: „Úgy gondolom, száz is megvagyok.” Másnál ezt olvassuk: „Nem tudom, de idős vagyok.” Erre azt mondhatjuk: mindenki annyi idős, amennyinek érzi magát.
A gyermeke életkorát sem tartotta számon mindenki. Bethe, a királyné szakácsainak egyike például ezt feleli arra a kérdésre, hogy mennyi idős a fia: „Nem tudom, mennyi lehet, de már jól megüli a lovat…” A magát tizenöt évesre becsülő fiú éveinek számáról egy Viola nevű tanú így nyilatkozott: „Nem tudom, az anyja sem tudja.”
Egy nemesember, Kadarkalászi Sándor viszont pontosan megmondja, hogy negyvenéves. A nagyúri családban tehát számon tartották az életkort. Szabina nővér jónak látta évei számához hozzátenni: „Harminchat, mint szüleimtől hallottam.” Teljesen észszerű magatartás, hisz az ember nem emlékszik magától a születési évére. Ma is azért tudjuk, hány évesek vagyunk, mert megtanultuk, többnyire a szüleinktől, igaz, ma már nem hangsúlyozzuk a „forrást”. A régi időkben azonban illendőnek számított ez a fajta „forrásmegjelölés”.
A szerzetesek között volt, aki nem tudta, hány éves, azt viszont pontosan, hogy hány éve szerzetes. Az alacsonyabb rangú szülők nyilván nem fordítottak gondot arra, hogy gyermekük megtanulja a születési évét. Szerzetesként, tanult emberré válva azonban már számon tartotta életének nevezetes fordulópontját, a rendbe való belépés idejét. Anglent úrnő, amikor megkérdezték, mennyi ideje van a kolostorban, azt válaszolta, tejfogai voltak, mikor a veszprémi kolostorba került.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
