A békét is választhatta volna, ám esküt szegve a halálba vágtatott I. Ulászló
2016. november 10. 13:11 Németh Máté
Tragikus vég
Az oszmán hadsereg Drinápolyon át vette célba a keresztények hadseregét, Provadija területén pedig ellenfelük hátába kerülve zárta el a visszavonulás lehetőségét. A magyar sereg - amely az eseményekről november 9-én értesült - a Várnai-öböl környékére szorult, ahol a mintegy 50 ezres oszmán haderővel kellett szembenéznie. A harctéren lévő Cesarini szekérvárak oltalmában képzelte el a továbbiakat, bízva abban, hogy előbb-utóbb megérkezik a hajóhad, amely a törököket hátba támadva fordítja majd meg az erőviszonyokat. A védekező-várakozó taktika helyett azonban Hunyadi János a túlélés egyetlen lehetséges esélyeként a gyors, kitörésre alkalmas támadás mellett határozott.
A király hadvezérére hallgatva az utóbbi tervet támogatta, Hunyadi pedig felállította a keresztes haderőt a törökökkel szemben. A balszárny - amelynek vezetése Szilágyi Mihályra várt - zsoldosokból, erdélyi és temesközi csapatokból állt, míg a jobb oldalon a Tallóci Frankó által irányított püspöki bandériumok és lengyel segédcsapatok várták a harcot. Középen Ulászló a magyar és lengyel királyi csapatokkal küzdött, a haditervet kiötlő erdélyi vajda pedig a havasalföldi különítményt vezette ott, ahol éppen szükség volt rá.
Az ütközet november 10-én, reggel vette kezdetét és egészen estig tartott. Az első hadmozdulatok a keresztények elképzelései szerint zajlottak, a török haderő mindkét szárnya szétszéledt, amiben nem kis szerepe volt Hunyadi János személyének, harctéri tapasztalatainak. A csatában azonban ekkor még nem vettek részt a janicsár hadtestek.
A dicsőséget hajszoló Ulászló - Hunyadi kérése ellenére - egy kisebb, 500 fős lovas egységgel rohant neki a török gyalogosoknak, ami a csata kimenetelét is eldöntötte. A cölöpökkel védett janicsár védőállásba bekerülve a király maroknyi serege felmorzsolódott, maga Ulászló is életét vesztette. A szövetséges hadseregben ezután pánik lett úrrá, aki tehette, menekülőre fogta, így a csapat teljesen szétesett. A helyzeten már Hunyadi sem tudott segíteni, ezért ő is úgy döntött, megmaradt seregével szélsebesen távozik a csatatérről.
II. Murád a menekülő magyarokat nem üldöztette, de a csata másnapján betört a harctéren maradt szekérvárba és az ott lévőket lemészároltatta. A magyar és a török haderő egyaránt súlyos veszteségeket szenvedett el, a keresztény katonák ötöde halt meg az ütközetben, török oldalon ez ennek a többszöröse volt. A harctéren maradt Tallóci Frankó, Rozgonyi Simon kancellár, de menekülés közben életét vesztette Cesarini is, Hunyadit pedig a havasalföldi vajda ejtette foglyul, igaz, a magyar nádor felszólítására hamar elengedte.
A vesztes csata felelőssége - eltérő mértékben bár, de - szinte minden döntéshozót, illetve résztvevőt érintett. Megígért, de nem teljesített kötelezettségek, megszegett eskük, rossz tanácsok és személyes érdekek egyaránt övezték az előkészületeket és az eseményeket, de Hunyadi János bátorsága és a hadvezetésben való alkalmassága újfent bebizonyosodott. A harctéren zajló események és azok kimenetele nem rajta múltak. A legsúlyosabb probléma a király halála volt, hiszen az ország uralkodó nélkül maradt, így zűrzavaros állapotok kezdtek kibontakozni a Magyar Királyságban. A kritikus helyzetben elsősorban Hunyadi Jánosra várt a feladat, hogy rendet tegyen.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
