A 19. századi „vámpírmániát” valódi beszámolók indították el
2019. október 31. 16:43 Múlt-kor
A vámpír vére
Az exhumált holttesten talált vérfoltok újabb bizonyítékul szolgáltak arra, hogy az illető az élők vérével táplálkozott. Calmet szerint „a vámpír az élő emberek vagy állatok vérét szívja ki oly mennyiségben, hogy sokszor az orrán folyik ki, és van, hogy a hulla egyenesen úszik a koporsójában kifolyt vérben.”
Az orvostudomány azonban könnyen szolgál magyarázattal ezekre a kétségtelenül hátborzongató jelenségekre. Az például, hogy a vér a halált követően mennyi ideig marad folyékony halmazállapotú, erősen függ a körülményektől – hideg környezetben akár három-négy napig is eltarthat, mire teljesen megalvad.
Ha a holttestet ezen időintervallumon belül ásták ki, mert gyanították, hogy az illető vámpír lett, teljes mértékben elképzelhető, hogy folyékony vért találtak ereiben.
A véres, illetve vérben úszó hullákról szóló beszámolókat nagy valószínűséggel a halál beálltát követő vérzések eredményezték.
Ha a temetés során bármikor ütés éri a holttestet, az sebet is nyithat rajta, illetve a hajszálerek által sűrűn behálózott testrészekben, mint amilyen az orr és a száj is, könnyen el is repesztheti azokat, az élőkéhez hasonló vérzést okozva.
Az élőhalott sikolya
Ahogy Arnold Paole esetének leírásából is kiderül, a néphit úgy tartotta, a vámpírt a szívén átvert karóval lehet végleg elpusztítani. Calmet-nál több leírásban is előfordul, hogy a karó beverésekor a hulla nyögést, vagy akár kiáltást hallat. Ehhez is társul azonban természetes magyarázat.
A mellüregben ragadt levegő a testet ért ütés, illetve a mellüreg átszúrása következtében könnyen hangot eredményezhet, amikor a torkon halad át. A már eleve a vámpírok létében hívő szemtanúk ezt könnyen hallhatták a fájdalom jelének, illetve a halkan kiszökő levegőt a félelem és a pánik a későbbi elmondásokban már kiáltássá nagyíthatta.
1762-ben Jean-Jacques Rousseau filozófus hitetlenkedve támadta meg Calmet művét: „Ha létezik e világon jól alátámasztott beszámoló, az a vámpírokról szóló. Semmi sem hiányzik: hivatalos jelentések, eskü alatt tett nyilatkozatok (…) sebészektől, papoktól, bíráktól. És mindezekkel együtt – ki az, aki hisz a vámpírokban?”
Rousseau helyesen kételkedett, azonban a vámpíroktól való félelem sokáig uralkodott még Európa keletebbi részein, és a 19. század során e hit időnként máshol is elterjedt, például az Egyesült Államokban.
Ugyanezen évszázadban több híres és kevésbé neves nyugati író – John William Polidori, Joseph Sheridan Le Fanu, és nem utolsósorban Bram Stoker – fantáziáját is megmozgatták a vámpírokról szóló legendák, végül igen kiterjedt irodalmi zsánert eredményezve.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
