A 19. századi „vámpírmániát” valódi beszámolók indították el
2019. október 31. 16:43 Múlt-kor
Haj és köröm
A holttest romlatlanságát tartották a legszilárdabb bizonyítéknak arra, hogy az illetőből vámpír lett. Calmet megjegyezte, hogy egyes esetekben olyan holttesteket, amelyek hónapok, vagy akár évek óta a sírban feküdtek, „folyékony vérrel, egészben megmaradt hússal, és hajlítható, rugalmas végtagokkal” találták meg exhumálóik.
E megfigyelések minden bizonnyal valódiak voltak, azonban a jelenségek a tudomány által is teljes mértékben megmagyarázhatók.
A vámpírokban való erős hit legfőképpen a holttestek oszlási folyamatával kapcsolatos tudás hiányának róható fel – ez ugyanis bizonyos körülmények között igen hosszú ideig késleltetve maradhat.
A holttest két természetes módon is megőrződhet: az egyik a jól ismert mumifikálódás, míg a másik, ritkábban előforduló eset az úgynevezett szaponifikáció (azaz „szappanosodás”). Utóbbi elsősorban akkor következik be, ha hideg, nedves talajba temetik el a holtat.
Ez nem mondható ritkának Európában, különösen nem a Kárpátok és a Balkán-félsziget hegyvidékein, ahonnan a legtöbb vámpírtörténet származik.
A folyamat során a testben lévő zsírsavak viaszos, szappanszerű anyaggá alakulnak, amely bevonja a test külsejét, és megakadályozza a rothadást. A „szappanosodott” holttestek emellett részben megőrzik ízületeik hajlékonyságát is, ami szintén visszaköszön Calmet leírásaiban.
A haj és körmök halál utáni látszólagos növekedésére szintén létezik magyarázat: a világon a történelem szinte minden időszakában megfigyelt és riadalmat kiváltó jelenség oka az, hogy a kiszáradó bőr visszahúzódik a körömágyaknál és a hajtöveknél, a növekedés illúzióját eredményezve.
Ez leglátványosabban a kéz körmein, illetve különösen az arc borostáin figyelhető meg – akár egy olyan holttest arca is borostássá válhat, amelyét a temetés előtt simára borotválták.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
