35 éve vonult ki az utolsó szovjet katona - és magával vitte a birodalom alkonyát

2026. június 19. 12:49 Múlt-kor

Megszállásból megszállásba

Miután 1944. március 19-én Magyarországot német csapatok szállták meg, hogy megakadályozzák a háborúból való kiugrást, az ország addigi szűk mozgástere is jelentősen csökkent, és egyre inkább kifejtette helyben is hatását a háború – áprilistól megjelentek az égen a nyugati szövetségesek bombázói, és a nyár végére Kárpátalján, illetve a román átállással Székelyföldön is szovjet, illetve román csapatok léptek az ország területére. A trianoni Magyarország területére 1944. szeptember 23-án léptek először szovjet csapatok.

Innentől a következő év tavaszáig a háború végigpusztította Magyarországot, Budapest csaknem két hónapon át tartó ostroma felbecsülhetetlen károkat okozott, az ország ipari kapacitásának a visszavonuló német csapatok igyekeztek minél nagyobb részét magukkal szállítani. A hivatalosan április 4-én véget ért harcokat követően a szovjet csapatok rekvirálásaitól és erőszakoskodásától retteghetett a lakosság, a hazai zsidó lakosság 1944-es deportálásait, majd az ostrom alatti budapesti vérengzéseket a gyakran véletlenszerűen kiválasztott magyar állampolgárok Szovjetunióba való elhurcolása váltotta fel.

Szovjet katonák az Üllői út és a József körút kereszteződésében, háttérben az Iparművészeti Múzeummal, 1945 (Fortepan / Fortepan)

Az átmeneti időszakot követően 1946-ban köztársasággá alakult Magyarország parlamentáris demokráciaként működött, azonban az itt állomásozó szovjet csapatok minden segítséget megadtak az egyre nagyobb befolyáshoz jutó Magyar Kommunista Pártnak, (1948-tól Magyar Dolgozók Pártja), amely 1947-ben választási csalással, a hírhedt „kékcédulást választáson” sikeresen alakított koalíciós kormányt, majd – szintén szovjet támogatással – az ellenzék körében bomlasztással, a koalíciós partnereket pedig bekebelezve egyeduralkodóvá vált a politikában.

1949-ben, a Szovjetunió 1936-os alkotmányának gyakorlatilag szóról szóra történő átvételével megszületett a Magyar Népköztársaság, Magyarország hivatalosan is a Szovjetunió csatlósállamává vált. A szovjet csapatok azonban jelen voltak ekkoriban például a szomszédos Ausztriában is, azonban itt a szovjet befolyást ellensúlyozták a szintén jelen lévő brit és amerikai csapatok.

Sztálin 1953-as haláláig valódi veszélye állt fenn annak, hogy az 1947-es berlini blokádhoz hasonlóan itt is patthelyzet alakul ki a korábbi szövetségesek között, és a szövetségesek ennek megfelelően a szovjetekkel való konfrontálódást is lehetségesnek tartották – a britek például titokban fegyvereket juttattak az új osztrák csendőrségnek.

A remény letörése

A fordulópontot 1953. március 5., Sztálin halála jelentette. A helyére lépő Hruscsov ekkor még az enyhülés politikáját képviselte, és a nyugati szövetségesekkel igen gyorsan megegyezett Ausztria demilitarizálásáról.

Magyarországon is egy hasonló megoldást preferált volna az emberek többsége a szovjet megszállással szemben, különösen azután, hogy „tanítója” halálával Rákosi Mátyás pozíciója is megrendült, és a magyarországi kommunista diktatúrában is változás látszott bekövetkezni.

Rákosi helyére az új szovjet vezetés a mérsékeltebb Nagy Imrét nevezte ki, aki megszüntette az internálótáborokat, és érezhető javulást ért el az életszínvonalban, ténylegesen is eltávolodva a sztálinista vonaltól.

Rákosi bosszújának pillanata 1955-ben jött el, amikor Nyugat-Németország NATO-taggá válását használta ki arra, hogy a megváltozott helyzetben Nagyot Moszkvába hívassák, ahol nem volt hajlandó önkritikát gyakorolni. Rákosi maga nem térhetett vissza a hatalomba, azonban hű emberein – Hegedüs Andráson, majd Gerő Ernőn – keresztül igyekezett visszaterelni a legridegebb diktatúrába az országot.

1955-ben fontos változás következett be: Ausztriából minden idegen katonai erő kivonult, az ország az örök semlegességet vállalta. Ez nagy mértékben fellelkesítette a magyar közéletet is, mivel Magyarország megszállva tartásának addigi névleges oka az volt, hogy az Ausztriában állomásozó szovjet csapatokkal való közvetlen logisztikai kapcsolat fenntartásához szükséges.

Szovjet T-54 típusú harckocsi a Szent István (akkor Néphadsereg) körúton a színlelt kivonulás idején, 1956. október 31. (Fortepan / Nagy Gyula)

Az osztrák megegyezés dacára azonban az is tény volt, hogy Magyarország „elvesztésével” Ukrajna délnyugati határánál nem maradt volna a Szovjetunióval szövetséges ütközőállam. Az NSZK a nyugati katonai szövetségbe való bevétele okán a szovjet vezetés úgy döntött, saját szövetséget alapít: május 14-én Varsóban a „Barátság, Együttműködés és Kölcsönös Segítségnyújtás Szerződése” aláírásával megalakult a Varsói Szerződés néven ismert katonai tömb.

Magyarország innentől a többi kommunista országhoz hasonlóan szerves részévé vált a szovjet védelmi stratégiának, amely az Egyesült Államok európai jelenlétét volt hivatott ellensúlyozni. Az 1951 óta a Magyar Néphadsereg nevet viselő, egyre inkább szovjet mintára szerveződő magyar haderőt egyre szorosabban integrálták a szovjet jelenlét kiszolgálásába, az esetleges háború esetén leginkább kiegészítő szerepre volt hivatott.

AZ 1956 júniusában vérbe fojtott lengyelországi munkásfelkelés, majd a Nagy Imre-i irányvonalat képviselő Gomułka-rezsim intézkedéseinek hatására Magyarországon ismét felerősödtek a követelések a diktatúra megszűntetésére, a többpárti parlamentarizmushoz való visszatérésre, a szovjet csapatok kivonására, valamint immár a Varsói Szerződésből való kilépésre is. Ezek végkifejlete az 1956-os forradalom és szabadságharc volt.

A forradalom kezdeti sikere volt október 24-én a második Nagy Imre-kormány megalakulása, majd a zavaros helyzet többszöri változását és a szovjet kudarccal végződő véres budapesti harcokat követően október 31-én a szovjet csapatok kivonásának, illetve a Varsói Szerződésből való kilépés megkezdésének bejelentése.

Valójában már ezen a napon eldőlt Moszkvában, hogy a magyar forradalmat katonai erővel fogják leverni, és a látszólagos kivonulási intézkedések dacára valójában több szovjet alakulat érkezett Magyarországra mind légi, mind szárazföldi úton. A forradalmat a november 4-én kezdődő Forgószél hadművelet keretében vérbe fojtották.

Törvénybe foglalt „ideiglenes” jelenlét

A forradalom leverésével egy időben a Moszkvában „felkészített” Kádár Jánost tették meg új vezetőnek Magyarországon, a százak kivégzésével és tízezrek bebörtönzésével járó megtorlás legdurvább időszaka 1960-ig tartott, 1963-tól a rendszer konszolidáltnak tekintette helyzetét.

1957 elején létrejött a közvetlenül a szovjet védelmi minisztérium irányítása alatt álló Déli Hadseregcsoport, ami a Magyarországon állomásozó csapatokat fogta össze, májusban pedig államközi szerződésben rögzítették „a Magyar Népköztársaság területén ideiglenesen tartózkodó szovjet csapatok jogi helyzetét”.

Katonai tekintetben lényegi változás nem történt az 1980-as évekig – a szovjet csapatok Magyarországon való „ideiglenes” tartózkodása a hétköznapok részévé vált, a jogosságát megkérdőjelezőkre pedig a Kádár-rendszer a legnagyobb ellenségeiként tekintett – a szovjet csapatok jelenléte volt kezdettől fogva stabilitásának záloga.

Szovjet harckocsik Prágában, 1968. augusztus (Wikipedia / ALDOR46 / CC BY-SA 3.0)

A rendelkezésre álló források alapján valószínűnek tűnik (bár szovjet, illetve orosz részről továbbra is széleskörű ennek kategorikus tagadása), hogy az 1960-as évektől a szovjet haderő különböző formákban atomfegyereket is állomásoztatott Magyarországon.

Az 1968-as csehszlovákiai beavatkozás – amelyben a szovjet csapatok oldalán a Varsói Szerződés államainak hadseregei, így magyar csapatok is részt vettek – az úgynevezett „Brezsnyev-doktrína” gyakorlatba ültetését jelezte, azaz, hogy a Szovjetunió katonai erővel tartja kézben továbbra is kelet-európai szatellitállamait.

Az 1970-es és 1980-as évek folyamán a szuperhatalmak versengésének fő helyszíne nem Európa, hanem Ázsia volt – előbb az Egyesült Államok az 1960-as években fokozatosan eszkalálódó, majd 1973-ra megszüntetett vietnámi beavatkozása, majd a Szovjetunió 1979-től 1989-ig tartó afganisztáni háborúja határozták meg e korszakot.

Kivonulás - összeomlás

Magyarország szempontjából utóbbi bizonyult a lényegesebb tényezőnek: a fegyverzettechnikai – különösen, ami a számítástechnikát illeti – a Nyugattól egyre jobban lemaradó Szovjetunióra egyre nagyobb terhet rótt a növekvő amerikai támogatással bíró afgán ellenállókkal folytatott harc, és az 1980-as évek második felére nyilvánvalóvá vált, hogy a kelet-európai pozícióit nem tudja fenntartani.

A szovjet fegyverzetcsökkentés hivatalosan 1986 áprilisában indult meg, a szovjet vezetők új nemzedékét képviselő Mihail Gorbacsov a NATO-államokkal folytatott tárgyalások keretében kölcsönös csapatlétszám- és fegyverzetcsökkentést irányzott elő Európában.

A következő évek során rohamosan romlott a Szovjetunió helyzete, és 1988-ban Gorbacsov bejelentette a Brezsnyev-doktrínával való szakítást is, és 1991-ig előirányozta a csapatlétszám jelentős csökkentését a térségben.

Szovjet BMD páncélozott szállító harcjármű Afganisztánban

Kádár János 1988 májusában történt hatalomból való elmozdításával és a hazai légkör egyre szabadabbá válásával újra a legerősebb követelések között merült fel mind az újjáalakuló ellenzék, mind a kormányzat egyes köreiben a szovjet megszállás megszüntetése. 1989 folyamán több szovjet egység is elhagyta Magyarországot, a teljes kivonásról való elvi megegyezés 1990. január 9-én született meg Szófiában, a KGST 45. ülésszakán.

A tényleges kivonásról 1990. március 10-én írták alá Moszkvában a szerződést a felek, eszerint 1991. június 30-ig kellett befejeződnie a szovjet katonák és eszközök kivonásának. Két nappal később, március 12-én a Hajmáskéren állomásozó harckocsizókkal kezdődött meg a szovjet kivonulás.

A logisztika és a számok

Összesen 100 380 szovjet állampolgár hagyta el Magyarországot, köztük 44 668 katona, a többi családtag, illetve polgári alkalmazott. 27 146 különféle gép- és harcjárművet kellett kivonni, köztük 860 darab harckocsit, 600 önjáró löveget, mintegy 1500 gyalogsági páncélozott harcjárművet és 196 önáró harcászati-hadműveleti rakétarendszert - ezen felül 230 ezer tonna lőszert és 100 ezer tonna üzemanyagot.

A felszereléseket a mándoki és tornyospálcai átrakó-pályaudvarokon rakodták át a keskeny nyomtávú magyar szerelvényekből a széles nyomtávú szovjet vagonokba. A szállításhoz 35 ezer vasúti kocsit vettek igénybe, a hatalmas volumenű szállítás a MÁV-nak mintegy egymilliárd forintnyi árbevételt hozott.

1991 áprilisára a szovjetek „túlteljesítették" a kivonulási ütemtervet: a Déli Hadseregcsoport személyi állományának és haditechnikájának háromnegyedét már kivonták. Ez tette lehetővé, hogy az eredeti tervekkel szemben két héttel korábban, 1991. június 16-án az utolsó szovjet csapatok is elhagyják Magyarország területét.

A búcsú pillanata: Silov és a fekete Volga

Június 19-én délelőtt a Déli Hadseregcsoport parancsnoka elhagyta mátyásföldi villáját, a kaput gondosan bezárta, a kulcsot zsebre vágta, majd esernyőjét a kezében tartva beült Volgájába és elindult Záhony felé. 14 óra 50 perckor Silov a záhonyi határátkelőnél elbúcsúzott Annus Antal altábornagytól, a Honvédelmi Minisztérium államtitkárától, gyalog átsétált a határ szovjet oldalára, majd már civilben, diplomata-útlevéllel, egy Volgában ülve hajtott át a Záhony és Csap közti Tisza-hídon.

Nagyjából ötven fotóriporter futott utána; csalódott volt valamennyi - az előzetes programban ugyanis az állt, hogy az altábornagy gyalog megy át a hídon. Silov átrobogott a Tiszán. Az eseményről tudósító újságíró telefonon adta le híradását: „Silov vissza se nézett" - ez lett a tudósítás címe.

Az utolsó Silov

Viktor Silov altábornagy sorsa önmagában is egy kelet-európai regény. Az ukrán nemzetiségű Silov 1940. május 16-án született Szlavutában, egy munkáscsaládban, tizenkét gyermek legfiatalabbikaként. Levetett egyenruháját később a Terror Háza Múzeumnak adományozta. Katonai karrierje nem ért véget a magyarországi kivonulással: a Moldovában állomásozó békefenntartó erők parancsnokává nevezték ki, a Dnyeszter-melléki harcokban lábsérülést szenvedett és két napra fogságba is került. Végül 1992-ben, 52 évesen vonult nyugállományba.

Silov 2023. április 13-án hunyt el ungvári otthonában, 82. születésnapja előtt nem sokkal. Felesége és fia már korábban meghaltak, unokája, az utolsó Silov a keleti fronton harcol a megszálló oroszok ellen. A volt szovjet altábornagy nem akarta kimenteni unokáját a hadkötelezettség alól, mert szerinte az nem lett volna igazságos a többi ukrán családdal szemben. Az utolsó szovjet katona tehát egy olyan ország katonájaként halt meg, amely ellen egykori hazája hadat visel.

A hátrahagyott sebek

A szovjet jelenlét nem csupán politikai, hanem súlyos fizikai nyomot is hagyott Magyarországon. A Hortobágyi Nemzeti Park területén okozott pusztításról az Antall-kormány környezetvédelmi helyettes államtitkára 1991-ben kijelentette: „Az olyan pusztítás, ami a Hortobágyi Nemzeti Park területén történt, valószínűleg sohasem állítható helyre." A műemlék épületekben okozott kár meghaladta az 5 milliárd forintot. A szovjetek által egyes területeken elhasznált kerozin annyira átitatja a talajt, hogy az ásott kutakból húzott vízre gyufával lángra lehetett lobbantani.

A szovjet hadsereg 94 helyőrségben 328 ingatlant hagyott hátra Magyarországon. A végső pénzügyi rendezés „nulla megoldással" zárult: a magyar kormány nem fizetett a szovjet csapatok által hátrahagyott vagyonért, de nem is követelte az általuk okozott környezeti károk megtérítését. Az egyezséget 1992-ben már nem Gorbacsov, hanem Borisz Jelcin orosz elnök írta alá Budapesten.

35 év múltán: emléknap háborús árnyékban

A Magyar Országgyűlés 2001-ben fogadta el a 2001. évi XVII. törvényt, amely június 19-ét nemzeti emléknappá nyilvánította, emlékeztetve arra, hogy ezen a napon fejeződött be a szovjet katonai megszállás. Június utolsó szombatja a magyar szabadság napja. Idén ez a nap június 27-re esik.

Az évforduló különös súlyt kap 2026-ban: Oroszország negyedik éve folytatja teljes körű katonai agresszióját Ukrajna ellen, és a kelet-európai biztonság kérdése újra a politikai viták középpontjába került. Az utolsó szovjet katona unokája ma Ukrajnában harcol - ott, ahol a történelem 35 évvel ezelőtt sem ért véget igazán.