A dualizmuskori Magyarország iparának csúcsterméke
2014. április 18. 11:02
A több tonna szappannal és disznózsírral bekent, Fiume-Bergudiban lévő csatahajó-sólyáról a Ganz és Társa Danubius hajógyár öblének vizére siklott Őfelsége Szent István névre keresztelt csatahajója - mindez száz évvel és három hónappal ezelőtt, 1914. január 17-én, 10 óra 50 perckor történt. A Szent István csatahajó 152 méteres hosszával és 20 ezer tonnás vízkiszorításával minden idők legnagyobb magyar építésű hajója volt, amely azonban nem érte meg a világháború végét: két olasz motorcsónak torpedóinak áldozatául esett. A Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum tegnap megnyíló tárlata a hadihajó építésének és rövid szolgálatának állít emléket.
"Osztrák-magyar" tengerre!
A Habsburg Birodalom alapvetően szárazföldi nagyhatalomnak számított, ennek megfelelően a 18. században és a 19. század elején csupán segédhaderőként tekintettek a haditengerészetre. A gőzhajózás elterjedésével Bécs is elkezdte fejleszteni e hadágat, azonban mindez közel sem volt akkora mértékű, mint például a világ tengereit uraló brit birodalomé. A hatalmas összegeket elnyelő vállalkozásokból főként az osztrák-cseh gyáripar profitált, leginkább pedig a kisebb-nagyobb megszakításokkal a középkor óta Habsburg kézen lévő, ma Olaszországhoz tartozó Trieszt városa jutott megrendelésekhez.
A múzeumnak a Múlt-kor szerkesztőségéhez eljuttatott közleménye szerint az 1857-es alapítású trieszti hajógyár alternatívájának épült a magyar "Ganz és Társa-Danubius" Gép-, Waggon- és Hajógyár Rt hajógyára Fiume-Bergudiban. A Danubius, illetve fő részvényese, a Magyar Általános Hitelbank az állami megrendelések reményében vállalta, hogy felépíti a megfelelő hajógyárat, amihez a magyar kormány ötven évre 10 ezer négyzetméteres területet bocsátott ki ingyen a cég rendelkezésére. A Danubius megvette a fiumei Howaldt hajógyárat, és azt bővítette ki.
Fiuméban az 1850-es években indult meg a gőzhajóforgalom. 1853-ban még csak 33, 1854-ben már 104 volt a beérkező gőzösök száma. A magyar tengerhajózás komolyabb méretű fejlődése az 1867. évi kiegyezést követően kezdődött el. Az 1871. évi XIX. törvénycikk alapján több évtizeden át folytatott munkálatok eredményeként Fiume 1880-ra korszerűen kiépített kikötővé vált. Az első világháborút megelőző években Magyarország egész külkereskedelméből a kivitel 17 százaléka már itt bonyolódott le.
A Radetzky-osztály tagja: az 1911-ben elkészült SMS Zrínyi
A fiumei hajógyár eleinte csak kisebb méretű egységekre kapott megrendeléseket a haditengerészettől, ami arányos volt a magyar ipar kapacitásához mérve. Az osztrák-magyar haditengerészet a korábbi, "mindössze" 14,5 ezer tonnás Radetzky-osztály építését követően egy még gigantikusabb csatahajóprogramba kezdett, amely során négy darab 20 ezer tonnás hadihajó megépítését vették tervbe: ez volt a Tegetthof-osztály.
A 20. század első évtizedének végén alapvetően két ok kényszerítette az Osztrák-Magyar Monarchiát az új típusú csatahajók, dreadnoughtok építésére. Az egyik az olasz dreadnought-program volt, a másik pedig a hatalmi állás fenntartásának kényszere. A nagyhatalmi státusznak ugyanis ekkor már szükségszerű kellékei voltak a dreadnought típusú új csatahajók, különösen annak fényében, hogy a Monarchiánál jelentéktelenebb államok is igyekeztek ilyen hajókra szert tenni. A korszak tengeri hadviselését meghatározó HMS Dreadnought csatahajót Nagy-Britannia egyébként már 1906-ban szolgálatba állította.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
