Válogatott kínvallatások a múltból
2014. március 21. 21:54 Csernus Szilveszter
Nemzetközi kitekintés
A kínvallatás német és francia földön is a bizonyítási eljárás része volt. A pereknek volt úgynevezett vizsgálati, vagy latinul inquisitios szakaszuk is (innen ered az inkvizíció ma használatos kifejezése az eretnekekkel foglalkozó egyházi törvényszékre). A vádemelést követően a vádlottnak több lehetősége volt: vagy elismerte a vádat, vagy tagadta (hivatkozhatott a tett igaz, de nem jogtalan voltára is, ez innentől jogi kérdés volt). Az elismertek nem igényeltek további bizonyítást, ám tagadás esetén a bíróság elkezdte a bizonyítékok begyűjtését. A hang- és képfelvételek és ujjlenyomatok kora előtt kénytelenek voltak durvább módszerekhez folyamodni a kor igazságszolgáltatói.
A XIII. századtól az istenítéletek, a párbaj, vagy a tisztító eskü már nem mentesítették a vádlottat, egyre inkább kikoptak az eljárásjogból, de a bíróság továbbra is az eredményességre törekedett. Így először a városokban, majd vidéken is megjelent a kínvallatás, a tortúra intézménye. Az 1530-as német birodalmi büntetőkódex csak előzetes gyanúokok fennforgása esetén tette lehetővé a tortúrát. Hiba tehát azt gondolni, hogy néhány száz évvel ezelőtt mindenkit megkínoztak, aki a vádlottak padjára kerülve nem ismete el a vádat. Ugyanis amennyiben ilyen előzetes gyanúokok nem forogtak fenn, a bíróság nem alapozhatott kínzással kicsikart vallomásra ítéletet. A vádlott beismerésével német földön két megbízható tanú vallomása ért fel. Amennyiben ez elég volt az ítélet magalapozásához, a vádlott megúszta a kínpadot - bár a korabeli börtönviszonyok miatt hosszabb szenvedés várt rá.
Az újkori büntetőperek már a vádlott beismerését a bizonyítékok királynőjének tartották (confessio est regina probationum). Így - mivel tanúk egyébként sem mindig akadtak - egyéb gyanúokok esetén a bíróság eredményességre törekvése bizony a kínzókamrába vetette az elítéltet. Az előzetes gyanúok csak boszorkányperek esetén nem volt követelmény. Ennek példáján a bírói gyakorlat más ügyekben is ebbe az irányba indut el: a bíróság mindenképpen a vádlottak beismerő vallomására törekedett.
A kínzókamrában tett vallomást jegyzőkönyvezték, tehát a hóhér és a vádlott nem „kettesben” voltak a kínzások alatt. A kicsikart vallomást három nap múlva felolvasták a delikvensnek, a nyilvános tárgyalás végén pedig ismét felolvasták és a vádlottnak meg kellett erősítenie azt. Ha visszavonta a kínzókamrában tett nyilatkozatait, arra nem alapozhatták az ítéletet, tehát nem számított érvényes vallomásnak. Ha a vádlott azt tévedésével indokolta, a kínvallatás (elvileg) nem volt megismételhető. Ha viszont a fájdalmak elviselhetetlenségére hivatkozott, ezzel vallomását érvénytelenítette ugyan, de a tortúrát még kétszer megismételhették.
Az inquisitio alá vont személy bizonyos védelmét szolgálta, hogy a kínvallatás elrendelését a bíróságoknak fel kellett terjeszteniük megerősítésre a felettes törvényszékhez, vagy az igazságszolgáltatásban német földön gyakorta résztvevő egyetemek legközelebbikére.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
