Válogatott kínvallatások a múltból
2014. március 21. 21:54 Csernus Szilveszter
A kínvallatás mint bizonyíték
Magyarországon kevésbé volt divatban a kínvallatás, mint Nyugaton. A magyar bizonyítási eszközök bár humánusabbak, de a mai szemmel nézve mégis elképesztőek voltak. Hazánkban ezek eszköztárába tartoztak a tisztító eskük, amikor a vádlott saját igazára esküdött Isten előtt, amibe eskütársakat is bevonhatott - minél többet s minél magasabb rangúakat, annál jobb -, hogy esküt tegyenek, de nem az adott ügyben való ártatlanságára a vádlottnak, hanem, hogy „ő egy igaz ember”.
Az istenítéletekről (ordalia) bizonyára mindenki hallott. A magyar jogban ezen belül a párbaj volt a legelterjedtebb, de alkalmazták a víz- és a tüzesvas-próbát is. Utóbbi sajátosan magyar szokás volt, még a honfoglalás előtti időkből. Gyilkosságok esetében gyakorta alkalmazták az Arany János által híressé tett tetemre hívást (ius feretri). Egészen különleges volt a szent falat (panis adiurati) esete, amikor a vádlottnak egy darab szentelt kenyeret kellett átkozódás közben sikeresen lenyelnie, vagy boszorkányok esetén egy vajas kenyérrel egy macskát vagy kutyát megkínálnia - ekkor az állat elutasítása jelentette a vádlott bűnösségét.
Őseink az istenítéletekben olyannyira hittek, hogy sokakat már az istenítélet elrendelésekor beismerésre ösztönzött. Természetesen elsősorban a racionális bizonyításhoz (okiratokkal vagy megfelelő tanúkkal) fordultak a kor törvénykezői és csak azok hiányában az eskükhöz vagy istenítélethez. Magyarország ilyen tekintetben humánusabb volt a Nyugatnál, a kínvallatás nálunk csak pár évszázados késéssel jelent meg.
Mindezeknek alapját képezte a kor kötött bizonyítási rendszere, azaz a bírónak mindenáron törekednie kellett a bizonyítékok megszerzésére, nem mérlegelhetett, azokhoz szigorúan kötve volt. Mária Terézia előtt a nyomozó hatóság a járási szolgabíró volt. Ő hallgatta ki a gyanúsítottakat, rögzítette a delictummal összefüggő tényeket és adott esetben elrendelte a kínvallatást, így gyűjtvén a bizonyítékokat.
A bíró ezek után először udvariasan vallomástételre szólította fel a vádlottat, majd ezt keményebb hangnemben is megtette. Ha beismerés nem történt, megkérte a hóhért, hogy vezesse végig a kínzókamrán, mutassa meg neki eszközeit és működésüket. Ez már sok embernél hatott, de volt, aki akkor tett beismerő vallomást, amikor a hóhér levetkőztette, hogy hozzákezdjen a tortúrához. Akik még mindig ellenálltak, azokat kikötözték és először „finomabb” módszerekkel (ujjcsavargatás, fogók, csípők) próbálták "jobb" belátásra bírni, majd tüzes vassal való égetésnek vetettek alá.
Ha beismerés még mindig nem érkezett, a hóhér már komolyabb eszközökhöz nyúlt, amelyek már képesek voltak maradandó egészségkárosodást okozni. Végső állomás volt a spanyolcsizma, amelynek világszerte több fajtája volt ismeretes. Magyarországon ez azt jelentette, hogy a vádlott kinyújtott lábait két falap közé rakták, amit elkezdtek egyre jobban szorítani, olyannyira, hogy a vér kiserkent a lábujjakból. A kínvallatási módszerek részleteiben kínzókamránként eltértek, de a fokozódó brutalitás mindenhol az eljárás része volt.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
