Strigák és garabonciások, avagy mitől félt a magyar?
2013. április 4. 13:58
Táltos és garabonciás
Hiedelemvilágunk egyik legismertebb alakja a táltos, akiről úgy tartották, hogy már magzati korában szoros kapcsolatba kerül Istennel. A táltos nem köthető csak az egyik nemhez, a parasztok hite szerint általában jóindulatú, és inkább segít, mint büntet, tudását pedig nem szerzi, hanem kapja.
Egy gyermek megszületésekor rendszerint a szülők gondosan megvizsgálták az újszülöttet, vajon foggal vagy esetleg egy hatodik ujjal jött-e a világra. Ha valamilyen ehhez hasonló testi „rendellenessége” volt a csecsemőnek, esélyes lett, hogy táltossá váljon, ám ehhez szükséges volt még az is, hogy az ősök szelleme egyszer élete során néhány napra elrabolja. Ekkor a hiedelem szerint feldarabolták, s minimum három nap elteltével ősei összerakták, amely tevékenység során korábban nem tapasztalt erőt szerzett a gyermek. Mindezzel azonban nem fejeződött még be a táltosjelölt küzdelme, hiszen fel kell másznia az égig érő fára, ahonnan visszatérve már gyakorolhatta tudományát
A táltos általában megismerhető volt a tollseprűjéről, esetleg szarváról, sámándobjáról, s különös tevékenységeiről, például az ún. rejtezésről (révülés), amely során eksztázisba esett, s kapcsolatot teremtett a természetfeletti lényekkel. Fontos még megemlíteni a szomszédos területek táltosainak küzdelmeit is, amely nagy viharokat sodort a környező vidékekre.
Nem összekeverendő a táltos a garabonciással (az olasz gramanzia a „bűbájosság, ördöngösség” szóval kapcsolható össze), aki már kevésbé pozitív alak. Tulajdonképpen a középkori vándorló diák alakja jelenik meg benne, aki a kor legmagasabb iskoláit és egyetemeit elvégezve tett szert a fekete mágia irányításának képességére. Főként onnan lehetett megismerni, hogy parasztházakba kopogtatott be, s tejet vagy tojást kért a házigazdától. Ha nem kapta meg a kívánt élelmet, szörnyű dühe az egész megyére lesújthatott jégeső és vihar képében.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
