Tények és mítoszok a Don-kanyarról
2013. január 16. 09:35
Nem egy Szovjetunió elleni háborúra készült fel a magyar politikai és katonai vezetés a Don-kanyari tragédia előtt, s az volt a kérdés, hogy Magyarország képes-e ellenállni a Magyar Honvédség keleti frontra való kiküldésére felszólító német nyomásnak, különösen az után, hogy az országgyarapítást is elsősorban Berlin jóindulatának köszönhettük - mondta el Szakály Sándor történész az 1943. januári doni áttörés 70. évfordulója alkalmából a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézete, a Holokauszt Emlékközpont és a Magyar Történelmi Társulat által szervezett konferencián.
Nem pontos veszteségadatok
Magyarország nagyobb katonai részvételének kierőszakolására előbb 1942. január 6-án Joachim von Ribbentrop külügyminiszter, majd 20-án Keitel vezértábornagy érkezett Magyarországra – kezdte Magyarország katonapolitikai helyzetéről szóló előadását Szakály Sándor. A német vezetéssel Bárdossy László miniszterelnök, majd Szombathelyi Ferenc, a Honvédség vezérkari főnöke tárgyalt. Szombathelyi Ferenc visszaemlékezése szerint Keitel hat dandárra számított (a magyar fél maximum kilenc dandárig volt hajlandó elmenni), de arra igyekezett utalni, hogy a németek által kért létszám nem áll rendelkezésre. Nem vihettünk ki ugyanis mindenkit, mivel így a Duna-medence védtelenül marad, ráadásul ott volt a román-magyar fegyveres konfliktus lehetősége is. „A románok véreinket Dél-Erdélyben tovább sanyargatják” – írta Szombathelyi. A hadsereg kivonuló létszáma 207 ezer fő volt, a német Déli Hadseregcsoport (Heeresgruppe Süd) alárendeltségébe került, parancsnoka vitéz Jány Gusztáv vezérezredes, vezérkari főnöke Rakovszky György vezérőrnagy, majd később Kovács Gyula vezérkari ezredes volt.
Mint arra Szakály Sándor előadásában rámutatott, nem igaz, hogy Horthy a hosszú, 36 éves karrierje jutalmaképpen szánta volna Jánynak a győztes német hadjáratban való részvételt. Egyszerűen arról volt szó, hogy nem volt olyan hadseregparancsnok, aki alkalmasabb lett volna nála a feladatra. 1942 novemberi felterjesztésében Jány pontosan látta a hadsereg helyzetét, vázolta a kiképzést és az előttük álló feladatokat. A történész szerint a baj az volt, hogy nem egy olyan háborúra készültünk fel, amit a Szovjetunió ellen kellett megvívni. Az volt a kérdés, hogy a vezetés képes-e ellenállni a német nyomásnak (nem tudott), különösen az után, hogy a revíziós politika eredményeképpen megvalósuló országgyarapítás jórészt a német jóindulattól függött. A sajtóban sokszor citált veszteségszámok sem pontosak, a doni tragédia során 1943. január-április között 42 ezer katona hunyt el, 28 ezer sebesült tért haza Magyarországra és 26 ezren kerültek szovjet hadifogolytáborba.
A Don-kanyarra kivezényelt 2. magyar hadsereg mindennapjai a harcmentes időszakban, a fronthétköznapok alatt is kimerítő volt testileg és lelkileg, mivel az árokszolgálat, folyamvédelem monotonítását a hazatéréssel kapcsolatos reménykeltő hírek tovább súlyosbították – mondta el Szabó Péter alezredes. A katonák 1942 júliusától kezdve olyan híreket kaptak, hogy a frontszolgálatuk rövid ideig tart, a német katonai kudarcok miatt azonban nem számíthattak a felváltásra. Az ettől kezdve magát becsapottnak és kiszolgáltatottnak érző legénységi és tartalékos tiszti karral nehéz volt megértetni a szovjetek jelentette vörös veszély súlyosságát – mutatott rá Szabó Péter.
Az egyik örök visszatérő téma az élelmezés kérdése volt: komoly problémát jelentett, hogy az ízes, tartalmas magyar ételekről a német élelmezésre kellett áttérni az ukrán területeken. A napi egyszeri meleg étel kiegészítése a helyi tartalékokból, esetleg lakossági csere útján történt. 1942 késő őszén még súlyosabb megterhelés várt a katonákra, mivel – bár nagyobb ellenséges felderítő akcióra nem került sor – a téli védelemre való felkészülés felgyorsult a széles arcvonalakon. Az olyan alapvető szükségletek beszerzése is nehézségekbe ütközött, mint a fa, ami favágás útján vagy az épületek faszerkezeteinek kibontásából történt. Az egyhangú árokszolgálat a kemény hidegek miatt végig nagyon megviselő volt, kéthetes hátországi szabadságra csak októbertől mehettek a honvédek és tisztek.
A magyar királyi 2. honvéd hadsereg felderítő szolgálata betöltötte feladatát – összegezte előadásában Horváth Csaba alezredes. A felderítési módok 1939-ben megjelent szabályzata azt mutatja, hogy a hadvezetés már a háború előtt nyugati színvonalban gondolkodott: volt hadászati, harcászati, újdonságként megjelent a harcfelderítés (ez még az 1924-esben nem volt benne), tüzérségi, műszaki, illetve különleges felderítés (például rádólehallgatás, iránymérés). Az első szakfelderítő erőket, a felderítő-zászlóaljakat 1938-39-ben hozták létre.
Ennek gyakorlati alkalmazására két részben került sor: a támadó művelet időszakában már működtek a felderítő erők, ami igen nehéz feladatnak bizonyult, mivel ilyet a magyar királyi honvéd hadsereg ismeretlen terepen még nem végzett. Később a hídfőharcok kiszolgálását végezték a felderítők az úgynevezett folyóvédelem időszakában. Az 1942. december 10-én megjelent felderítő összesítő január 10. környékére azonosította az ellenséges támadást, így azt lehet mondani, hogy a felderítő szolgálat időben jelzést adott a hadseregparancsnokságnak a támadásról és a szovjet erők számáról, az pedig nem a szolgálat hibája, hogy ezt a jelzést a felsőbb vezetés nem vette.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
