Tények és mítoszok a Don-kanyarról
2013. január 16. 09:35
Állta az összehasonlítást
„A szóban forgó alakulatok kellálladékát teljes mértékben fel kell tölteni. A rendelkezésre álló hadianyag közül használhatóság szempontjából a rendelkezésre álló legjobbat kell adni” – Kovács Vilmos ezredes a magyar királyi 2. hadsereg szárazföldi fegyverzetét ismertető előadásában ezzel az 1942. december 10-én kelt paranccsal kívánt leszámolni azzal a mítosszal, hogy a Don-kanyarra kivezényelt 2. magyar hadsereg csapnivalóan rosszul lett volna felszerelve. Sőt mint arra előadásában rámutatott, a kiküldött hadsereg más seregtestek rovására kapott fegyvert. A honvédséget azonban nem egy nagyhatalommal szembeni háborúra készítették fel, ennek megfelelő volt a fegyverzete. A szomszédos országokkal többnyire állta az összehasonlítást, de a közép-európai viszonyok nagyban eltértek a Szovjetunióban tapasztaltaktól. Komoly problémát jelentett azonban az alacsony fokú gépesítés, a kevés korszerű fegyver, a mobilitás korlátai (már a kivonulás idején is), az általános színvonal pedig alacsonyabb volt, mint a német vagy szovjet fegyverzet.
A fegyverzet eredete szerint megkülönböztetünk magyar gyárakban előállított fegyvereket az egykori monarchia fegyver-anyagából, magyar gyárakban, német, olasz, svéd, svájci gyártási eljárások alapján készült fegyvereket, német és olasz fegyverszállításokat, német zsákmányanyag szállításokat, illetve átadásokat. A honvéd gyalogság egyéni fegyverei a következők voltak: 1931 vagy 1935 M 8 mm-es ismétlőpuska, 1937 M (1929M) 9 mm-es öntöltő pisztoly, 1940M 9mm-es német géppisztoly, 1936M és 1942M magyar kézigránátok, láng kézigránát. A kollektív fegyverek: 1931 (Solothurn) 8 mm-es golyószóró, 1907/1932M 8 mm-es Schwarzlose géppuska, 1936M (Solothurn) 2 cm-es nehézpuska. Kovács Vilmos hangsúlyozta: a magyar hadsereget nem T34-esek ezrei rohanták le 1943. január 12-én, bőven voltak olyan szovjet harckocsik, amelyeket az 1930-as évek elején rendszeresítettek. Nagy szerep hárult az aknavetőkre, amikből a szovjetek egy adott arcvonalon háromszor-négyszer többet használtak, mint a 2. magyar hadsereg. A tüzérségi fegyverrendszerek felváltása állandó témát jelentett a hadvezetésnek, de a légvédelem például hatékonynak bizonyult – igaz, nem számarányában.
Ugyan eredetileg nem kifejezetten a zsidó vallású, katonaköteles korú férfiak számára lett "kitalálva", a legnagyobb százalékban mégis a zsidók tették ki a katonaság keretében alkalmazott nem katonai jellegű szolgálatot teljesítő századokat. Mint arra Köves Slomó, az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség vezető rabbija előadásában rámutatott, a munkaszolgálatosok nem alkottak homogén csoportot, ahogyan a magyarországi zsidóság sem volt az. Itt találkoztak egymással az asszimilált, kevésbé vallásos, akár kikeresztelkedett városi zsidók és a falvakban élő, teljesen más életmódot folytató vallásos zsidók. Az előadó Grünwald Jakab pápai rabbi példáján keresztül mutatta be, hogy milyen élet várt a munkaszolgálatra besorozott zsidókra, s azoknak milyen kihívásokkal kellett megküzdeniük, ha vallásukat gyakorolni akarták.
A rabbi úgy látta, Isten kegyelméből egyedül neki adatott meg, hogy a családjából túlélje a második világháborút. Neki, és általában az ortodox zsidók számára néha leküzdhetetlen akadályokat jelentettek a munkakörülmények a zsidó vallási előírások betartására. Az egyik előírás szerint például nem lehet keverni a lent és a gyapjút, a sapka, amit Grünwald kapott, azonban pontosan ebből a két anyagból készült. A szombati munkavégzést tiltó vallási előírást a rabbi úgy oldotta meg, hogy ezeken a napokon tanítványai próbálták őt mentesíteni a kötelesség alól, ám ezt hamarosan észrevették. Problémás volt a zsidó ünnepek megtartása: a sátoros ünnep – amelynek feltétele az ott lakás minimuma és az élelmiszer bevitele –, a szukkot idején például a lövészárkokat átmenetileg növényekkel fedtek be, s néhány falatot vettek magukhoz. Később, a háború után megoldást próbáltak találni a szalmaözvegység kérdésére is, amire a rabbik és egy külön erre a célra felállított rabbinikus bíróság igyekezett bizonyítást találni, hogy a zsidó asszonyok újra házasodhassanak.
Az 1939. II. törvénycikk a zsidónak minősített embereket eltiltotta a fegyveres erőktől, azonban a magyar politikai vezetés nem akart lemondani erről a nagy munkaerő-tömegről, így a sorköteles férfiakat honvédelmi szolgálatra kötelezték – kezdte Munkaszolgálat és embermentés című előadását Szita Szabolcs, a a Holokauszt Emlékközpont igazgatója. A zsidókat 1941 nyarától kezdték front vagy hadműveleti területre küldeni. Civil ruhát, sárga vagy fehér szalagot viseltek, használt bakancsot hordtak és pihenőnap nélkül robotoltak, utakat építettek, rakodtak, erődítéseket készítettek és műszaki tevékenységeket folytattak.
A keretet kíméletlen bánásmódra szólították fel. A Don-kanyarra kiküldött 17 ezer munkaszolgálatos aknazárakat szedett fel, néha puszta kézzel. 1942 októberéig hat százalékuk esett el. 1943 első két hónapjában 21 ezer főnyi veszteség érte őket, ekkor hunyt el többek között Bálint György író-újságíró, Földes Ferenc művelődéspolitikus, vagy éppen Rejtő Jenő. Akadtak azonban olyanok is, akik felemelték a hangjukat a munkaszolgálatasok védelmében. Például Nagy Vilmos honvédelmi miniszter, aki sokat tett az embertelenség, az önkény ellen, s rendeletekkel próbált meg enyhíteni a munkaszolgálatosok sanyarú életén. A szélsőjobboldali sajtó által zsidóbérencnek nevezett miniszter azonban kilenc hónap után lemondott; az ő követője volt Slachta Margit és Kéthly Anna, akik nyíltan felszólaltak a munkaszolgálatosok érdekében.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
