Rejtőző fondok – kései tanúságtételek
2012. december 29. 11:04 Nóvé Béla
„A forradalom árvái”
Az 56-os menekült kamaszok sorsa
Itt csak röviden szólhatok egy átfogóan máig nem kutatott újabb témáról: arról, hogy mi lett az ’56-ban Nyugatra szökött sok ezernyi kis- és nagykamasz sorsa, akik utóbb 4 kontinens 36 országában találtak új családra, otthonra. A magyar menekültek, és főként a fuiatalkorúak sorsa, ’56 után még sok évig a hidegháborús propaganda elsőszámú ügye és ürügye maradt – kivált a legitimitását és „megtartó erejét” ezzel is bizonygatni akaró kádári vezetés számára. Nem csoda, hisz a „szökevény” kamaszokból, újabb kutatások szerint, akár egy vidéki magyar város lakossága is kitelnék.
A felnőtt kísérő nélkül távozott, 10-17 éves menekültek száma eltérő becslésekkel 19 és 24 ezer közé tehető, bár körükben a hazatérők aránya – átlag minden harmadik – is magasabb volt, mint a teljes emigráns népességben. Hová tüntek, mi lett velük – ezt kutatom már jó két éve, s erről kívánok számot adni készülő könyvemben „A forradalom árvái” címmel. (Itt jegyzem meg, hogy e témáról eddigi kutatásaim nyomán a BBC History Magazin idei első 3 számában már megjelent egy cikksorozatom, s a Cambridge Scholars Publisher egy angol nyelvű antológiájában is kiadásra vár egy hosszabb tanulmányom.)
Esetükben nem csak az egyéni életutak elképesztő változatossága izgalmas, hanem egy ma még talán rekonstruálható emigráns nemzedéki tabló esélyei is, hiszen sorsmintáik egy sor markáns csoportba rendezhetők. Elég csak a már említett közel kétezer ausztriai magyar középiskolásra, a szintén legalább 3-4 ezerre tehető örökbefogadottra (Ausztria, Svájc, NSZK, Olaszország, stb), a közép-angliai bányákba került, majd a Brit Bányász-szövetség ösztöndíjaival százával továbbképzett egykori magyar bányásztanoncokra, a mintegy 500 kamaszként emigrált, majd utóbb a Francia Idegenlégióba állt önkéntesre, vagy éppen amerikai katonává lett nemzedéktársaik ennél is népesebb, 3-4 ezer fős kontingensére (az előbbieket rövid úton az algériai, az utóbbiakat a vietnámi háborúba vetették be).
S akkor még nem szóltam a különféle állami és egyházi intézetekbe elhelyezett több ezer magyar kamasz lány sorsáról, a népes ausztrál kirajzásról, vagy épp az izraeli kibucok fiatalkorú utánpótlásáról! Ha a szerteágazó iratanyag és az „oral history” emlékgyűjtés lehetővé teszi, e máig nem kutatott sokféle alcsoportot szeretném minél teljesebb dokumentációval önálló rétegszociológiai elemzéssel bemutatni.
Magyar légiós-kutatások Provence-ban
Végül hadd szóljak röviden legfrissebb légiós-kutatásaimról, melyek szintén nem kevés szakmai, módszertani tanulsággal szolgálnak. Az ÁBTL-ben és a Francia Idegenlégió Aubagne-i archívumában az 500 kamaszként emigrált, majd légiósnak állt magyar önkéntesek eddig több mint a felét, szám szerint 257 személyt sikerült azonosítanom. Legalább ilyen értékes „találat”, hogy az elmúlt egy év során szoros kapcsolatba kerültem vagy két tucat Provence-i magyar légiós veteránnal – 70 fölött járnak mind –, akiknek máig összetartó bajtársi körét idén nyáron már harmadszor kerestük fel, fényképeket, dokumentumokat gyűjtve, interjúzva és részletes életrajzi kérdőíveket kitöltetve – mi több, tavaly ősz óta egy egész estés dokumentumfilmet is forgatva emlékeikről „Patria nostra” címmel. (Eddig 22 órányi anyagot vettünk fel velük a Dunatáj stábjával Franciaországban és itthon, hazalátogatásaikat is rögzítve – ennek 25 perces demo-anyaga az interneten is megtekinthető.
Aligha kell hangsúlyoznom, hogy e különleges kutatási „célcsoport” esetében mily nehéz szakmai próbák elé állít a bizalom megnyerése és fenntartása, a diszkréció és az adatközlők anonimitás-igénye – kiváltképp akkor, mikor a kutató a csoportos „emlékezet-munkát” minél inkább a nyilvánosság felé igyekszik terelni. (Másfelől persze, a veteránok elemi közlésvágya gyakran nem remélt segítséget jelent, hisz 56 éve szülőhazájuktól messzire sodródva sokuknak nem vagy alig volt módja eddig, hogy kamasz és ifjúkori élményeit anyanyelvén másokkal is megossza.) Az ezernyi kínálkozó adalék közül elég csak egyetlen példát idézni: Dr. Sz. Tibor nyugalmazott törzs-zászlós esetét, aki 29 éven át szolgált, s utóbb a Montpelier-i Egyetemen hadtörténésszé képezve magát, az 1980-as években a Légió központi archívumának és múzeumának vezetője lett.
A provence-i magyar bajtársi körnek ma is ő a „lelke-motorja”, szervezőként és szakmai konzulensként már eddig is igen sokat segített, számos ajtót megnyitva előttünk – ám loyalitása ma is erősen köti a Légióhoz, s némely iratokba, melyekhez hivatalos úton nem lehet hozzáférni, maga is csak informálisan enged betekintést, így az ’56 utáni magyar légiós kontingens pótolhatatlan forrásértékű bizalmas egykori statisztikáiba. Egyfelől tehát a kutatás alanya készséggel vállalja az informális adat-, sőt iratpótlást – ám cserében részleges vagy esetenként teljes anonimitást kér! („Nem tőlem tudod”, „nem tőlem kaptad”, stb.) Vajon miként lehet e kényes alku szakmai, etikai dilemmáit feloldani? Hiszen név- és forráslelőhely nélkül egy mégoly fontos történeti adalék sem lehet bizonyíték – másfelől az adatközlő bizalma kötelez, s gyakran valóban méltánylandó személyes okai vannak, hogy incognitóját megőrízze.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
