Rejtőző fondok – kései tanúságtételek
2012. december 29. 11:04 Nóvé Béla
Iratkutatás és „oral history” emlékgyűjtés
A kutatói praxis – s egyben a forráskritika – örök dilemmája, hogy a hagyományos „papíralapú”: könyvtári, levéltári kutatómunkát mennyiben egészíthetik ki a kortársak „oral history” jellegű tanúságtételei. Fontos hangsúlyozni: kétirányú, eleven kölcsönhatás ez, melynek nem ritkán a véletlenek különös összjátéka is sajátos irányt szab. Van úgy, hogy egy-egy elejtett kortársi utalás, rejtély vagy legenda ösztönöz több éves levéltári kutatásra, melynek eredménye – szerencsés esetben – akár egy önálló életrajzi monográfia, izgalmas csoport-tabló avagy hiánypótló intézménytörténet is lehet.
Máskor éppen a levéltári, könyvtári források nyugtalanító hiányai vagy ellentmondásai indítanak a még szóra bírható kortárs tanúk felkutatására. Végül akad olyan már-már mesébe illő fordulat is, mikor egy-egy váratlanul feltűnő, eladdig ismeretlen koronatanú, olykor sok évtizedes hallgatását föladva, nem csak az emlékeit kész megosztani a kutatóval, hanem a régóta hiába keresett forrásokhoz is hozzásegíti. Íme, hat „példázatos” eset – mindegyik egy-egy sajátos szakmai, módszertani elvet, gyakorlati problémát emel ki:
A személyes irathagyatékok szakmai, etikai dilemmái
2003 tavaszán az Élet és Irodalom hasábjain Kenedi János a jórészt általa rendezett, Franciaországból hazahozott és katalogizált Szabó Zoltán kézirat-hagyatékból (OSZK-PIM) több levelet adott közre, mire Czigány Magda, a londoni Imperial College könyvtárának volt főigazgatója nyílt levélben élesen tette szóvá a „hazatért” magyar emigráns-hagyatékok archiválásának általa vélt szakmai és etikai visszásságait, sürgetve, hogy a magyar közgyűjtemények és kurátorok tegyék magukévá az ez ügyben jóval szigorúbb, személyiségvédő „európai” normákat. (Időzárlat, szerzői jogok, eseti örökösi közlés-hozzájárulások, a szenzitív napló-, levelezés- és memoáranyag szűrése, mely ilyenformán elejét veszi, hogy bármi jó hírét, személyiségi jogait sértő irat a szerzőről, örököseiről vagy a hagyaték adományozójáról megjelenjék, etc.)
Czigány Magda, a Londoni Egyetem diákjairól vezetett személyi kartonok és akták 70 éves zárolását hozta fel példának – amivel Kenedi János a kutatói szabadságot s a publikáció közérdekét szegezte ellenérvként szembe – melyek, belegondolva valóban nem kisebb súllyal esnek a latba a szülőhazájuktól politikai kényszerből elszakadt, évtizedekig agyonhallgatott és közlés-tilalommal sújtott írók, így Márai, Faludy, Koestler, Szabó Zoltán és mások esetében. (A vita személyi hátterére és részleteire ehelyütt nincs módom kitérni, csupán e szakmai polémia megfontolandó érveit kívántam kiemelni.)
Életút-kutatás – határok nélkül…
A múlt századi magyar életút-kutatások gyakran – emigráció nélkül is! – messze a mai határokon túlra vezetnek. Jól példázzák ezt a mára méltatlanul feledett Pásint Ödön miniszterelnökségi osztályfőnök (1900-1950) elszórt iratai, kinek rejtélyekben gazdag, tragikus pályaképét jó fél tucat itthoni, külföldi irattár átfésülésével és további háttér-interjúk sorával sikerült vagy három éves kutatással feltárnom. Aki az Országos levéltár két háború közötti fondjegyzékét böngészte, talán már felfigyelt e ritka névre, s netán még azt is tudja, hogy a Miniszterelnökségi Iratok K764 számú fondjának különgyűjteményét még 1942-44-ben ő hagyta hátra: Bethlen személyi titkára, a „nemzetiségpolitikai osztály” egykori munkatársa, az Erdélyi Külön Szolgálat irányítója.
Azt viszont aligha tudja, amit a kortársak közül is csak néhány benfentes rebesgetett: hogy Pásint nem csak Bethlen személyi titkára és talán legbizalmibb embere volt, ám sokak szerint egyúttal negyedik – sorrendben első – fia is, úgymond, „egy mezőségi unitárius papnétól született szerelemgyereke”; még kevésbé azt, hogy utóbb az ÁVH sorozatos zaklatásai miatt alig 50 évesen miért kellett öngyilkosságba menekülnie. Megvallom, kezdetben engem is e két nagy kérdőjel izgatott leginkább: a születése és halála legendák övezte rejtélye.
Ezért is forgattam át minden fellelhető memoárt az OSZK anyagaitól a kolozsvári Jakabffy Alapítvány kézirattáráig, kutattam végig a MOL, az ÁBTL, a Ráday Gyűjtemény, a Nagy Ignác utcai és az Erdélyi Unitárius Püspöki Levéltár találat-esélyes iratait, a „bostoni hittestvérek” segélyadományainak levelezését, ástam elő Pásint tucatnyi ifjúkori cikkét és párizsi, strasburgi tudósítását, József főhercegtől nyert francia ösztöndíjas útjának beszámolóját, gyűjtöttem családi iratokat, faggattam londoni, pesti, kolozsvári és sepsiszentgyörgyi, olykor 80-90 év fölötti rokonokat. Mondhatni: témámat „túlkutattam” kissé és messzire sodort e kalandos pályakép-rekonstrukció. Mégsem bánom, hiszen az eredmény: egy kivételes jellemű „hivatásos kisebbségmentő” immáron sok felől dokumentált életútja, hátterében a trianoni menekült-ifjúság egész tragikus sorsrepertoárjával – miként azt reményeim szerint a Kriterionnál az idén megjelenő Pásint-életrajzom is tanúsítja.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
