Politikai rendőrség és az egyház
2012. december 29. 13:40 Vörös Géza
Mindenkiről mindent
A hírszerzés a magyar emigráns egyházi személyekről, intézményekről, a Vatikánról, a nemzetközi protestáns szervezetekről, a kisegyházak külföldi kapcsolatairól is gyűjtött információt. Egy 1969. január 13-án készült jelentésben az olvasható, hogy még 1968-ban is a vatikáni irányvonal jelentősnek számított, aminek fontosságát mutatja, hogy az éves beszámolóban közvetlenül az USA és az NSZK után következett. 1977-re a hírszerzés egyházi vonalán egyre inkább a nemzetközi protestáns szervezetek tevékenységének felderítése került előtérbe.
Egy 1977. évi jelentésből kiderül, hogy a protestáns hírszerzőhálózat útján szerzett információk egy része a szovjet állambiztonsági szervek asztalán landolt. Bár a BM III/III. Csoportfőnökség és jogelődeinek iratai között olvashatunk egyházakkal kapcsolatos dokumentumokat, de sajnos az egyházi reakció elhárításával foglalkozó osztály iratai közül csak egy doboznyi található a Levéltár őrzésében, azok is inkább csak átadó, iktatókönyvek. Egy értékesebbnek mondható forrás található ezen őrzési egységben. Egy 1989-es névsor, mely az ebben az évben az osztályon dolgozók neveinek listáját őrizte meg, ami egy archontológiai kutatásnál nélkülözhetetlen adatsor lehet.
Még egy állagot emelnék ki ebből a fondból azon kutatók számára, akik szeretnek számok rengetegében kóborolni. Az operatív nyilvántartást végző szervezeti egységek iratai között adatokat találhatunk az egyes osztályok operatív nyilvántartási helyzetéről, az általuk foglalkoztatott hálózatok számáról, összetételéről (pl. beszervezési alapjuk, évük szerinti megoszlásáról, foglalkoztatási vonalakra bontott összetételéről stb.).
Az 1958. évi összesítés szerint a központi és a megyei állambiztonsági szervek által foglalkoztatott 13649 hálózati személyből 312 fő „dolgozott” egyházi vonalon, közülük 294 volt egyházi személy. Harminc évvel később, 1988-ban a BM országos hálózatának létszámáról készült statisztikai jelentésben már 504 főt foglalkoztattak egyházi vonalon a 8152 hálózati személyből. Ez azt jelenti, hogy három évtized alatt az egyházi elhárítás által foglalkoztatott hálózati személyek számaránya az összhálózaton belül, a hírszerzés kivételével, 2,28%-ról 6,18%-ra nőtt. Természetesen nemcsak a hálózatokról, hanem az operatív nyilvántartásban szereplő személyekkel, operatív feldolgozás alatt álló csoportokkal, azaz a megfigyeltekkel, az állambiztonság látókörébe kerültekkel kapcsolatban is találunk statisztikákat ebben az állagban. Sajnos azonban a nyilvántartásokkal kapcsolatos statisztikák mennyisége az 1956 előtti időszakból rendkívül szegényes, mindössze 1954, 1955 és 1956 első felére vonatkozóan vannak a Levéltár őrizetében.
A második szekcióba a szervezeti egységekhez nem kapcsolódó állambiztonsági iratok tartoznak. A szekció második fondjába tartoznak a különböző nyilvántartó kartonok. A politikai rendőrség nyilvántartása két rendszerből tevődött össze: az egyik a hálózati, a másik az operatív nyilvántartás volt. A hálózati nyilvántartás tartalmazta az állambiztonsági szervek által foglalkoztatott, pihentetett, kizárt titkos segítőtársakra, valamint azok kapcsolataira vonatkozó adatokat. Itt kell meg említenem, hogy a Történeti Levéltár csak a kémelhárítás, a belső elhárítás, a katonai elhárítás, a fővárosi és vidéki rendőr-főkapitányságok állambiztonsági szervei által foglalkozatott hálózati személyekről rendelkezik azonosító kartonokkal, és azok is csak töredékei a ténylegesen 1989 előtt kiállítottaknak.
Azonban a hírszerzés részéről ilyen iratokkal nem rendelkezik a Levéltár, így a külföldi ügynökök beazonosítása, még ha meg is vannak a jelentéseik, szinte lehetetlen feladat elé állítják a kutatókat. Az operatív nyilvántartásba került mindenki, aki valamilyen okból a politikai rendőrség látókörébe kerülvén a szocialista társadalmi rend számára tényleges, vagy vélt veszélyt jelentett.
Az ötödik fondba a személyes szabadságot korlátozó intézkedések iratai kerültek. Ez a fond a jogszolgáltatás hagyományos eljárási eszközein kívül alkalmazott eszközök, az internálás, kitiltás, kitelepítés, rendőrhatósági felügyelet valamint közbiztonsági őrizet során keletkezett dokumentumokat tartalmazza. Sok egyházi személy szenvedő alanya ezen intézkedésnek, különösképpen a szerzetesrendek 1950-es feloszlatását követően, de az 1956-os megtorlás időszakában is.
Egyik szomorú példája e rendszer működésének Meszlényi Zoltán segédpüspök sorsa. Meszlényit 1950. június 17-én az Esztergomi Főegyházmegye vezetőjének választották meg az állampárt által támogatott békepappal, Beresztóczy Miklóssal szemben. A segédpüspököt valószínűleg az ÁVH emberei, 1950. június 29-én letartóztatási parancs, vádemelés nélkül elvitték, és a kistarcsai internálótáborban tartották fogva, ahol a kiállt szenvedések következtében 1951. március 4-én elhunyt. Bár nagy ezen iratok mennyisége, több mint 440 iratfolyóméter, mégis sok egyházi személy anyagát hiába keressük benne.
A második szekció hetedik fondja a belügyi felső vezetés, a párt és az állam irányítói tájékoztatására készült belügyi információs jelentéseket tartalmazza. Az állambiztonsági szervek által bel- és külföldön gyűjtött információk tömegéből kellett az említett felsővezetés részére válogatásokat, elemzéseket készíteni a III. Főcsoportfőnökségen belül különböző neveken működött tájékoztatási rendszernek.
A jelentések elkészítésében a belügyminiszter-helyettes 22/1978. számú parancsa szerint különös figyelmet kellett fordítani többek között a „reakciós” egyházi személyek káros politikai akcióira, összejöveteleire vonatkozó információkra, valamint ezek előkészületeivel kapcsolatos adatokra. Így nemcsak e történelmi egyházak egyházi vezetőinek tevékenységéről olvashatunk, hanem minden, az állambiztonság szempontjából az egyházi elhárítás vonalán fontosnak és érdekesnek ítélt kérdésről is. Jelentések készültek a bulányistákról, a nagymarosi katolikus ifjúsági találkozónak a regnumosok és fokolarinisták általi előkészületeiről, a szakadár adventisták egyházi jellegű előadásainak kezdeményezéséről.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
