A református egyház történetének kutatása
2012. december 29. 11:11 Kósa László
Komoly politikai nyomás
A periodizáció szakaszainak hátterében nem nehéz fölfedezni a diktatúra történetének politikai, társadalmi, gazdasági változásait, amelyeket az említett terjedelmi korlátok miatt ezúttal nem részletezhettünk. Rájuk utalásunkkal azonban arra is emlékeztetünk, hogy a periodizáció egy erőteljesen politikai nyomás alatt álló egyház történetét tükrözi. Elsősorban nem is az egyház története rajzolódik ki belőle, hanem a pártállami egyházpolitikáé, az egyház életébe folytonosan beavatkozó államé. A tagolást külső események és külső szempontok alakítják, nem az egyház belső élete és történései.
Milyen eredmények születtek eddig? Áttekintésünk nemcsak a fentebb hivatkozott idő- és terjedelmi korlátok miatt vázlatos, hanem a vonatkozó kutatások hiányai és egyoldalúságai miatt is. A periodizációt az imént leginkább ezért neveztük kísérletnek. Melyek a historiográfia szegényességének, viszonylag szerény voltának a főbb okai?
1. Időbeli közelség, ami mindig kézenfekvő, kényelmes kifogás a jelenkortörténet számára, de mindig kritikával kell hozzá viszonyulni.
2. Az 1990 utáni református egyházi vezetésnek nem állt érdekében a múltföltárás. Jóllehet a református zsinat hosszú halogatás után 2010-ben létrehozta saját múltföltáró bizottságát, ez az attitűd lényegében máig nem változott. Az egyházi vezetők időnként beszélnek róla, de munkáját kevéssé serkentik. Véleményünk szerint részint, mert a kollaboráció valamilyen formájában viszonylag sokan érintettek voltak, részint mert a politikai fordulat váratlanul érte a református egyházat. Nincs nyoma, hogy közeledtét érzékelték volna, készültek volna rá. Ugyanakkor tény, hogy az egyházi életben hirtelen megnyílt nagy lehetőségek más fontos ügyekre sok energiát lefoglaltak.
3. Ismert, hogy a diktatúra alatt a hazai egyháztörténet-írás kedvezőtlen helyzetbe került, 1990 utáni kibontakozása nem mehetett végbe máról holnapra.
4. A fentiekkel összefüggésben a forrásfeltárás messze elmaradt nemcsak a kívánt foktól, hanem a lehetőségektől is.
Mielőtt először a teológiai alapú egyháztörténet teljesítményeit szemléznénk, a teljesség kedvéért említünk két marxista filozófiai művet, melyek azt tanúsítják, hogy a pártideológusok fontosnak tartották a hazai, kortárs protestáns teológiát saját szempontjaik szerint elemezni.
Az 1990 után a korlátozások alól fölszabaduló teológiai alapú egyháztörténet kezdetei kimondottan biztatóak voltak. Jos Colijn holland szerzőnek a magyarországi református teológia és egyházi élet kommunizmus alatti történetéről Hollandiában német nyelven jelent meg kötete, amit néhány év múlva magyarul is kiadtak. Ugyanekkor ugyanezen témáról készült el Bogárdi Szabó István könyve. Mindkét mű kitűnő kritikus elemzés. Fontos, hogy tárgyukat nemzetközi kontextusban helyezik el. A magyar református egyháznak története során az adott korszakban létezett először - a protestáns gondolkodástól különben idegen módon - „hivatalos” teológiája, amit „szolgálat-teológiá”-nak neveztek.
Világszerte elterjedt párhuzamait, köztük evangélikusokat és katolikusokat is, hol „baloldali”, hol „balliberális”, „neoliberális” vagy éppen „felszabadulás” (stb.) teológiaként emlegették és tartják számon ma is. A hazai szolgálat-teológia (önigazoló) feladatának jelölte - most tudatosan leegyszerűsítve fogalmazok - a kommunista rendszer helyeslését („kiszolgálását”), mint a világtörténelemben addig megvalósult legigazságosabb társadalmi rend igazolását. Az úttörő műveket követő évekből kiemelkedő Fodorné Nagy Sarolta sajátosan érdekes megközelítésű könyve. Az 1948-i egyezmény következményeit és hatástörténetét vizsgálja teológiai és neveléstörténeti aspektusból.
A társadalom- és művelődéstörténeti alapú egyháztörténet területén jóval több munka készült, de átfogó igényű viszonylag kevés, könyv-terjedelmű értekezésről, monográfiáról nem tudunk számot adni. Ezek három nagyobb csoportra oszthatók.
1. Ahogyan hivatalos teológiája, úgy „hivatalos” jelenkor-története is korszakunkban volt először a magyar református egyháznak. Szakszerűség szempontjából nehezen lehet történeti munkának nevezni, valamelyest mégis az, mert jegyzetelt és nyomtatott forrásokat idéz a kalandos életű Kádár Imre könyve, amely nemcsak a két háború közötti református egyházat marasztalta el méltánytalanul és egyoldalúan, hanem vállalta a kiadása előtt nem sokkal korábban elfojtott Megújulási Mozgalom és a református egyház forradalom alatti történetének rágalmazását is. Tudományos igényű sokszerzős kiadványsorozat, amelyet a magyar református egyház alapításának négyszázados ünneplése alkalmából jelentettek meg. A bennünket érdeklő, az 1867-1978 közötti éveket tárgyaló ötödik kötet az egyháztörténet számos részletével elsőként foglalkozik, de különösen az 1945 utáni fejezetek erősen irányított és szelektált szempontok szerint készültek.
2. Az emigrációban született Gombos Gyulának korszakunk első harmadát értékelő, a kollaboráns egyházi vezetést élesen bíráló könyve. Évtizedekkel később, a forradalom harmincadik évfordulójára Bárczay Gyula készített történészi indíttatású, terjedelmes tanulmányt, amelybe saját emlékeit, sorsát is belefoglalta. Mindkét mű érthetően nélkülözi a hazai forrásokat, de van historiográfiai értékük.
3. 1990 után arányaiban, tartalmában, tematikájában egyaránt gyarapodott a szakirodalom. Ladányi Sándor elsőként publikált összefoglaló tanulmányt az 1956-ig terjedő időszakról. Utóbb a témakörben több kisebb dolgozat és egy terjedelmes szöveggyűjtemény szerkesztése fűződik még a nevéhez. Ellenben tisztán forráskiadást rendezett sajtó alá Kiss Réka, a Megújulási Mozgalomból intézményesült Országos Intézőbizottság fölhívásához csatlakozó presbitériumok nyilatkozataiból összeállítva. Kiss Réka a kötethez írt bevezető tanulmányában az említett mozgalom történetét dolgozta föl. Ugyanő írt a református perekről, az állambiztonsági iratok különböző református vonatkozásairól, a budapesti reformátusok korszakunkbeli életéről, úgyszintén kiemelkedő lelkészi és laikus szereplőkről.
Tibori János a Tiszántúli Egyházkerület második világháború utáni negyedszázada történetének teológiai értelmezésekkel és források közlésével gazdagon illusztrált, sajátos hangvételű megírására tett kísérletet. Baráth Béla, Dienes Dénes, Missák Marianna szerzői hármas a Tiszántúli Egyházkerület Rákosi-korszak alatti történetét reprezentáló forrásgyűjteményt adott közre. Mint fentebb és alább, itt sem tarthatjuk feladatunknak az egyes szerzők témakörünkbe vágó, teljes könyvészetét megadni, hanem a teljességre törekvést szükségszerűen mellőzve, még néhány kutatót és tanulmányt említünk meg. Barcza József az 1948/49-es és az 1956-os eseményekkel foglalkozott, Fürj Zoltán nevéhez elsősorban a „koalíciós” évekről és az iskolaállamosításról írott cikkek fűződnek. Végül két saját tanulmányra utalok.
Bár nem nagy számmal, forrásértékű visszaemlékezések is napvilágot láttak. A Megújulási Mozgalom vezető alakjának, Pap László püspökhelyettesnek, a budapesti teológia dékánjának az önéletírását már a politikai fordulat után, de még az emigráció adta ki. Ravasz László memoárja korszakunkról is szóló fejezetekkel - sajnálatosan csonkán - ugyancsak 1990 után talált kiadót. A meghurcolt lelkészek visszaemlékezései közül példaként említünk két, az egyéni életút mellett a „hétköznapi” egyházüldözés részleteit rögzítő könyvet. A „másik oldal”-ról eddig ritkán szólaltak meg. A korszak jelentékeny szereplői napjainkra vagy már nincsenek az élők sorában, vagy változatlanul hallgatnak.
Végül megjegyzem, hogy ezúttal nem tartottam feladatomnak azokat a munkákat fölsorolni, amelyek a korszak egyház-állam kapcsolatát általában, nem felekezetekre bontva tárgyalják, például az Állami Egyházügyi Hivatal működésével foglalkoznak, vagy a központi pártszervek vonatkozó állásfoglalásait, direktíváit adják közre illetőleg a politikai rendőrség egyházi elhárítással foglalkozó tevékenységét tárják föl, pedig ha nem is a református egyházra koncentrálnak, számos fontos vonatkozást tartalmaznak róla.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
