A titkosszolgálati iratok forrásértékének
„kliozófiai relativitáselmélete”
2012. december 29. 13:49 Gyarmati György
A "történelem csele"
Mégis úgy tűnik, hogy e tekintetben „a történelem csele” hegeli paradoxonnal van dolgunk. E célzott „mindentudás” pózában szívesen tetszelegtek ugyan a titkosszolgálatok, s az alávetett társadalom érintett részének is lehetett alkalmasint ilyen tévképzete velük kapcsolatban, de ez korántsem volt így. Egyszerűen arról van szó, hogy az utókor kutatója – szerencsés esetben – az egykoron begyűjtött információk olyan teljességét ismerheti meg és birtokolhatja, amilyen „aggregált adatbázis” a kortárs politikai rendőrségnek egyidejűleg soha nem állt rendelkezésére. Akkor sem, ha azok ténylegesen megvoltak.
A „cég” osztott és hierarchikus szervezeti-működési rendje, a belső szolgálati drill részét képező – egymás között is érvényes – titoktartási kötelezettség, valamint a beérkezett, meglévő információk szervezeti egységek közötti összeillesztésének futamideje a magyarázat arra, hogy „azt sem tudták, amit tudhattak volna”. Az adott kérdés utókori vizsgálóját elvileg már nem korlátozzák a titkosszolgálatok – önmaguk által kreált – logisztikai buktatói, vagy éppen a „házon belüli rivalizálások”, s ha kutatási tapasztalatot szerezve megtanul eligazodni ebben a létrehozói-működtetői által „strukturálisan lebutított” információ-labirintusban, ő lesz az, aki a fennmaradt puzzle-elemekből képes összeilleszteni a valószínűsíthetően hiteles történelmi tablót. (Rainer M. János: Jelentések hálójában. Antall József és az állambiztonság emberei, 1957-1989. 1956-os Intézet, Budapest. 2008.) Ez okból lesz (lehet) a történész a múlt – majdnem mindent tudó – leginkább autentikus „teremtője”.
Összegezve: a titkosszolgálati iratok aligha nélkülözhetőek a magyarországi államszocializmus évtizedeinek megismeréséhez, de korfeltárás közbeni hasznosulásukat illetően nehezen rendelhető hozzájuk általános érvényű forráskritikai „segédtudományi” útmutató, tananyag. Kezelésük, használatuk tekintetében alighanem a rendszeren belüli funkcionális feladatuk lankadatlan szem előtt tartása jelenthet némi támpontot. Nevezetesen az, hogy az ún. „létező szocializmus” (modernkedve: „a szocializmus projekt”) évtizedei során – változó intenzitással és különböző prejudikált premisszákhoz rendelten – maga a regnáló államhatalom ösztönözte, legitimálta és várta el az alattvalói közötti ellenségkeresést vagy éppen bűnbakkreálást; a rendszer szempontjából devianciának tartott jelenségek adminisztratív eszközökkel történő felszámolását, ellehetetlenítését, vagy éppen büntetőjogi (mezbe öltöztetett) számonkérését.
E rendszerspecifikus megrendelések (elvárások) kondicionálták, tették a politikai rendőrség funkcionális feladatává, hogy a józan ésszel normálisnak tekinthető köznapi történéseket, életmegnyilvánulásokat is kriminalizálják, vagy kriminalizálásra is alkalmas módon rögzítsék. A huszadik század második felében keletkezett magyar titkosszolgálati iratok forrásértékét keletkeztetésük – leginkább ideológiai motívumokra visszavezethető – prejudikált volta relativizálja. Erre vezethető vissza, hogy a fennmaradt iratok döntő többsége kriminalizált, vagy legalábbis eleve kriminalizáló célzattal készült ügyletekről, jelenségekről szól. Ehhez viszont rögtön hozzáteendő, hogy aligha extrémebbek, mint a történelem bármely más korszakából kriminális eseményekről, ügyekről ránk hagyományozódott források.
A tudomány „igaz/hamis” bináris kódjának való megfelelés mégsem vágyálom, amennyiben a titkosszolgálati iratok funkcionális kriminalizáltságát rigorózus, kontextuális forráskritikával kezeljük, ide értve a másutt őrzött és más típusú források sokaságával való mindenkori összevetést is. Korszakhoz és szituációhoz illesztett „megszólaltatással” viszont nem kevésbé hasznosíthatók a múltban történtek rekonstruálása során, mint bármely más korszak más csapdákat vagy egyéb konfabulálási sajátosságokat hordozó forrásai.
Általánosságban múltfeltárási zsákutcába vezethet és jogos kétségeket kelthet olyasfajta relativizáló „beárazásuk”, mint mondjuk a „többé-kevésbé hitelesek” formula. Megfelelő kutatási tapasztalattal, valamint egyéb irányú, kellő mélységű forrás- és korismerettel ugyanakkor az iratokban rejlő információpanelek legtöbbje alighanem jól kalibrálható. A hangsúly minden egyes irat és benne minden egyes adat, információ egyediségén és megfelelő kontextusba helyezettségén van. Evidensen odatartozónak tekintett részelemek koherens láncolatából, valamint – megfelelő magyarázattal ellátva – az atipikus modulok beillesztésével áll össze a történet. Ez a szakmai elvárások szerinti ideáltipikus verzió – ha létezik ilyen egyáltalán.
Csakhogy a histórikus épp annyira esendő, mint amennyire a történetekben – és a történelemben – a fatális mindenkoron át- meg átszövi a kauzalitást. A követendő – és követni próbált – modernkori diszciplináris normát adott esetben éppen Clio csintalan ihletése írja felül azt illetően, hogy mi szervesül a forrásokból a történeti interpretálás részévé, és mi marad Thomas Mann feneketlen kútjában hagyott holt textusként. (Thomas Mann, József és testvérei című regényének első két mondata: „Mélységes mély a múltnak kútja. Ne mondjuk inkább feneketlennek?”) A modern korra és különösen a közelmúltra vonatkozóan ráadásul exponenciális mértékben gyarapodott a források mennyisége.
Levéltárosként értelmezve a kliometriát – a fogalom gazdaságtörténeti toposszá válása okán –, nevezzük azt fonsmetriának. Miközben hajlamosak vagyunk jeremiádákat zengeni az – alkalmasint valóban nagyarányú – eltűnt-eltüntetett forrásokról, azok, akik a jelen- vagy közelmúlttörténet művelésére adjuk a fejünket, legtöbbször a fennmaradt forrásoknak is csak egy töredékszázalékát hasznosítva rekonstruáljuk „a történelmet”. A fonsmetria szerint hozzáférhető forrásmennyiség és az egy-egy aktív életpályára kiszabadott kronometria – számoljunk bár a manapság terjedőben levő team-kutatások megsokszorozódó feltáró kapacitásával – ugyancsak a jelenkor/közelmúlt-historiográfia relativitásának kérdését veti fel, s nem csupán a most górcső alá vett állambiztonsági iratkorpusz tekintetében.
Ezt az időtényezőt figyelembe véve, mire az immár rendelkezésre álló iratözönből meggyőző mértékű nagyobb hányadot sikerül feltárni, addigra a mostani jelenkor is régmúlttá – valóban történelemmé válik. A Gutenberg-galaxis sokak által utolsónak tekintett századában – az elmúlt évszázadban – oly mértékben sokasodott meg az írott források terjedelme, hogy még dédunokáinknak is fölösen elég marad „elsőként” megismerkedni a hátrahagyott primer források tömkelegével. (Így legalább egy részüknek akkoriban is lesz – lehet – munkájuk.)
Támogasd a 
szerkesztőségét!
