A titkosszolgálati iratok forrásértékének
„kliozófiai relativitáselmélete”
2012. december 29. 13:49 Gyarmati György
A másképp gondolkodás korlenyomata
A hálózati információk most említett vonulata egy sokkal szélesebb körű társadalmi „másképp gondolkodás” korlenyomata, de mivel – a Kádár-korszak módosult működése közepette – az e körben fellelhető esetek nem ütötték meg a „kriminalizálhatósági ingerküszöböt”, legtöbbjük nem vont eljárást maga után. Az ilyen típusú ügynökjelentések nem annyira a hírforrásról (konkrét személyről) szólnak, mint inkább a közemberek gyanútlan – s éppen ezért életszerűnek tekinthető – reflexióiról. Ezek egy részét még a hálózati személyek ún. M(unka)-dossziéiba is „hangulatjelentés” kategorizálással iktatták be. A szóban forgó jelentések a titkosszolgálatok megismeréséhez is szükségesek, ezen túlmenően viszont sokkal inkább az államszocializmus társadalomtörténeti feltárásának nélkülözhetetlen forrásai. (Többek között ezeknek a „hangulatjelentéseknek” a sokasága segítheti a történetírást a máig élő – háromhatvanas kenyérrel szimbolizált – Kádár-kori „boldog békeidők” mítoszának realitás-közeli árfolyamon történő értékelését.)
A referátum számára kiszabott idő szorítása miatt mondandóm végéhez közeledve, két további jellemzőről érdemes még szót ejteni. Az egyik a titkosszolgálati iratok – időleges(?) – egyedisége, „egy forrás, nem forrás!” jeligére. E példák sokaságából említhető a XII. Pius pápa által 1947-ben közzétett Provida Mater enciklika nyomán kibontakozó magyarországi Provida-mozgalom. Az ebben közreműködők tevékenységének – mivel ab ovo konspirálásra kényszerültek – nem maradt „saját nyoma” azon kívül, amelyeket a különböző őrizetbevételek, házkutatások alkalmával a titkosszolgálat gyűjtött be. (Bertalan Péter: Provida Mater. Egy rejtőzködő enciklika magyarországi utóélete. Palatia, Győr. 2009.)
Ugyanígy, egyelőre csak politikai rendőrségi nyoma van annak, hogy a Magyarországon (is) feloszlatott szerzetesrendek egyike, a diszperzió után földalatti működésre kényszerített jezsuiták provinciálisa milyen kondíciók közepette kötött sub rosa alkut az állambiztonsági szervekkel. Így a rend – hallgatólagos tudomásul vétel mellett – mégiscsak vegetálhatott, sőt mi több, ugyancsak kerülő úton, az alkut még a jezsuiták római generálisa is jóváhagyta. (Bánkuti Gábor: Jezsuiták a diktatúrában. A Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya története, 1945-1965. L’Harmattan – JTMR – ÁBTL. Budapest. 2011.) Az említett példák iratlenyomatai addig maradnak „egyediek”, amíg a vonatkozó pandant források a Vatikáni Titkos Levéltárban is hozzáférhetővé válnak. (Alighanem ennél is több – Magyarországon csak nyomaiban fennmaradt – titkosszolgálati forrástöredék „folytatása” lesz majd a távolabbi jövőben megtalálható a moszkvai KGB iratok „kincsesbányáiban” is.)
Létezik ugyanakkor egy másik véglete is a kommunista pártegyeduralommal szembeni szervezkedések (disszidencia) titkosszolgálati anyagokon nyugvó interpretálásának. A hidegháború jégkorszakában – főként Sztálin haláláig – özönével indult Magyarországon nyomozati eljárás rendszerellenes szervezkedés gyanúja ürügyén. Noha valóban voltak ilyenek, (Őze Sándorné – Őze Sándor: Magyar parasztballada. Fehérgárda a Dél-Alföldön. Hódmezővásárhely, 2005.) többségük inkább a politikai rendőrség „fokozott éberségét”, rendszerűségét igazolni igyekvő túlbuzgóságból fakadt: közkeletűen szólva még az a bolha is csak ritkán létezett, amit azután – a legkíméletlenebb módszerekkel hízókúrára fogva – elefánttá növesztettek.
Csak a titkosszolgálati iratokra hagyatkozva egy olyan kortabló állna össze, mely szerint „az egész ország permanens zendülést, ellenállást mutatott”, holott a korabeli effektív ellenállás-potenciál ennek inkább az ellenkezője volt. (Meszerics Tamás: Politikai ellenállás [Magyarországon] 1945-1956. Beszélő, 2000. 8-9. sz. 74-84. old.) Ráadásul történetileg igazolnánk a csekista módszereket stréber buzgalommal adaptáló justizmordok garmadáját, amelyeket az Államvédelmi Hatóság Rákosi Mátyás pártfőtitkár terroruralma idején elkövetett. Ez a fajta „egyediség” még tömegszéria nagyságrendben is félrevezető: a kreált ügyek regimentje sokkal inkább a terror kiterjedtségét dokumentálja, semmint a vele szembeni társadalmi ellenállás mértékét. Ismételten a relativizálás bűnébe esve: miközben aligha kétséges a társadalom túlnyomó többségének a Rákosi nevével fémjelzett rendszerrel szembeni „kollektív averziója”, ez – 1956-ig – sokkal inkább egy nehezen megfogható passzív ellenállással jellemezhető, semmint aktív, cselekvő szembefordulással.
A másik oldalról viszont, az ÁVH számára – összes erőfeszítésük ellenére – logisztikailag volt behatárolt minden általuk ellenségesnek gondolt egyénnel (csoporttal) szemben fellépni. A kipécézettek és ténylegesen meghurcoltak több százezres nagyságrendjéhez mérten is maradtak (szerencsére) olyanok szép számmal, akiknek csekista logika szerint rács mögött – vagy akár bitón – lett volna a helyük, de nem volt az ambícióhoz rendelhető kapacitás arra, hogy velük is elbánjanak. (Gyarmati György: Ellenségek és bűnbakok kavalkádja Magyarországon, 1945-1956. 2000. 2012. 7-8. sz. 12-33. o.)
A másik záró észrevétel a titkosszolgálati iratok forráskritikai kezelésével összefüggő kutatás-módszertani, múltrekonstruálási tanulság is egyben. Noha az állambiztonsági iratok általános jellemzője, hogy – a különböző időszakokban elszenvedett és különböző indíttatású iratpusztítások miatt – csak kisebb hányaduk került levéltárba, alkalmanként mégis az a kutató benyomása, hogy a titkosszolgálatok többet tudhattak a fürkészett ügyről, célcsoportokról, mint a megfigyeltek önmagukról. (Mindenekelőtt az egyházak, a külhoni magyar emigráció fontosabb központjai, az 1980-as évek másképp gondolkodó, ellenzéki szerveződései, valamint általában az értelmiségi dominanciájú intézmények és civil társas körök intenzív behálózottsága kelti ezt a benyomást.)
Támogasd a 
szerkesztőségét!
