A közös kód - Egy testvér a magyar és a lengyel
2012. március 23. 11:49
1956, 1989
A szabadságharcos fogalma természetesen a lengyel és a magyar történelmi panteon fontos kategóriája, és azt is tudjuk, hogy Kościuszkónak és Kossuthnak mekkora kultusza volt hazáján kívül. Itt említhetjük továbbá a „nemzet költőjének” emblematikus figuráját, aki nemcsak az irodalom kiemelkedő alakja, hanem a nemzet prófétája is, akinek emlékezete a közösség tudatában mitológiai magasságokba emelkedik, mint a költőként egymástól sok tekintetben különböző Mickiewiczé és Petőfié.
A nemzeti mártíromság a közösségi emlékezetnek szintén jellemző mozzanata mind a két nemzet kultúrájában. Ezt a mítoszt egyébként rendre megtaláljuk Közép-Európa más népeinél is, a szerbek Koszovó-mítoszától a csehek Fehérhegy nemzeti tragédiává magasztosított vesztes csatájáig. A nemzeti tragédiáknak, elvesztett sorsdöntő ütközeteknek az értelmezése nemegyszer transzcendens dimenzióban történik. Az Ősök című Mickiewicz-drámában találkozunk először a Lengyelország a népek Krisztusa toposszal. A nemzeti kiválasztottság (mi vagyunk a választott nép) gondolata a romantika korának és a modern nacionalizmus első szakaszának némiképp törvényszerű velejárója volt. Így az áldozatvállalás, az elbukás szenvedéstörténetként való értelmezése szinte fölkínálja a krisztusi sorspárhuzamot, magától értetődően a nemzeti föltámadás, újjászületés reménységére utalván. Nem értelmezhetjük-e ebben az összefüggésben biztató üzenetnek a Hymnus első és utolsó strófájának – „Megbünhödte már e nép / A múltat s jövendőt” – befejezését? Véletlen-e, hogy Márai Sándor 1956-os versében a mickiewiczi toposzt Magyarországra alkalmazza? Mindenesetre a magyarok és a lengyelek szintén hajlamosak új- vagy legújabb kori történelmüket nemzeti tragédiák soraként értelmezni, ez ismét eleme a közös kódnak, ha a magyarázatoknak különbözőek is az érveik. A magára hagyatottság érzése, a „nagyvilág” süketsége tragédiáink, levert szabadságharcaink iránt megint hasonló mozzanat.
Vagy olyan történelmi alakoké, mint a magyar bujdosó és a lengyel tułacz (a jelentése kb. ugyanaz). A levert szabadságharcok menekülni kényszerült harcosai, a kurucok, a bari konföderáció (1668-1772) katonái és az ő utódjaik a XIX. és a XX. században. A „nagy” lengyel emigráció 1831 után, a magyar szabadságharc kibujdosottjai. Hontalanok, akik akik elvesztették hazájukat, s akiknek örökös reménytelenség a sorsuk az idegenben, tengeren innen és túl. De a távolban is szószólói és harcosai maradtak a szabadság ügyének, mint Tadeusz Kościuszko vagy Kossuth Lajos, és annyian mások.
Két történelmi évszámmal jelezhetjük, minden különösebb magyarázat nélkül, hogy kapcsolataink, politikai események kölcsönhatása ismét milyen erővel mutatkozott meg sorsunkban: 1956 és 1989. Több mint nyolcvan éve írta látnokinak is tekinthető sorait Krúdy Gyula: „Talán két más nemzete nincsen a világnak, amelyeknek hagyományaiban, mesemondásában annyi gondolat élt volna a szabadságról, erről a csodálatos csillagról, amelyet a Kárpátok felett láttak tündökölni mindig azok, akik a nagy hegyektől északra vagy délre laktak.”
A lengyel-magyar barátság témakörét 2011. nyári számunkban dolgoztuk fel. A Közös kód - Egy testvér a magyar és a lengyel című írás Kiss Gy. Csaba műve.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
