Elfeledett vörösterror Tamásiban

2009. november 6. 11:07

Egy napig tartó szabadság

A helytörténetírás mindig is izgalmas feladat a szakemberek számára, főleg akkor, ha az illető személyesen kötődik az adott régióhoz. Ilyenkor az ember óhatatlanul elfogultan szemléli a múltat, a forrásokban szereplő információkat sokkal közelebb érzi magához. De az érzelmi szál ellenére a kutatónak meg kell őriznie a higgadtságát, és hideg fejjel kell rendet vágnia a rendelkezésére álló adatok között. Különösen egy olyan korszak vizsgálatánál indokolt a kellő távolságtartás, mint amilyen a Tanácsköztársaság.

K. Németh András a Bevezetőben és a kutatástörténet felvázolásában pontos indokokkal szolgál, hogy miért vállalkozott a kutatások megindítására. Az 1990 előtt hivatalosan semmit sem lehetett tudni a proletárdiktatúra rémtetteiről, ráadásul a rendszerváltás után sem került sor az ún. „helyi jellegű paraszti ellenforradalmak” (Romsics Ignác) górcső alá vételére. Az ilyen jellegű megmozdulásokat nem központilag szervezték, mégis nagyjából egy forgatókönyvet követtek. A Tolna megyeiek közül a tamási volt a legjelentősebb fegyveres antikommunista fellépés.

Ezt azért valamennyire a történeti munkák is számon tartották. Vendel István 1941-ben írt Szekszárd monográfiájában példaadásként mutatta be az akciót, míg 1959-ben Novák István Dombóvár 1919-es eseményeiről írt munkájában a dombóvári vörösök legnagyobb fegyvertényeként mutatta be a leszámolást. K. Németh András azt is fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy az 1990 előtti forrásmunkák – természetesen megfelelő kritikát gyakorolva – továbbra is megkerülhetetlenek. A szerző a könyvészeti munkák mellett más jellegű kútfők áttekintésével bővítette adatbázisát, áttekintette Tamási képviselő-testületének jegyzőkönyveit, a megyei alispáni iratokat, a megyei direktóriumi dokumentumokat, nem titkolva, hogy a kutatása egyáltalán nem tekinthető teljesnek.

Tamási 1919-ben jellegzetes dunántúli település volt, közepes, 5200-5800 közötti népességgel. Lakosai főként földműveléssel foglalkoztak. Az első világháború a nagyközséget sem kímélte, a fronton 250 katonája halt meg, templomának harangjait és orgonasípjait leszerelték. A hazatérő katonaság egy részének fosztogatása miatt romlásnak indult a közbiztonság, ami a rendőrség létszámának ideiglenes bővítéséhez vezetett.

A Tanácsköztársaság alatt létrehozták az 50 fős direktóriumot. Május 1-jére komoly ünnepség keretén belül emlékeztek, minden bizonnyal erre az időre tehető az államosítás befejezése. Az ellenforradalom kirobbanásának sok oka volt, ahogy az Szabó Béla 1992-ben készített interjúiból kiderül: a visszaemlékezők ennek okaként egyértelműen a rekvirálásokat, a vörösök túlkapásait és fosztogatásait jelölték meg. A felkelők paraszti származása arra utal, hogy elsősorban nem ideológiai küzdelemről volt szó, hanem főként családjuk megélhetését kívánták óvni. Természetesen erről már a korabeli propaganda sem vett tudomást, inkább a „proletárság lelketlen bujtogatói”, az „álnok burzsoák” által félrevezetett emberek megmozdulásaként interpretálták.

K. Németh részletesen ismerteti a felkelés menetét, pontosan megjelölve a helyszíneket. (Itt sajnos hiányzik a szemléltetést segíthető térkép.). 1919. május 29-én este a Hutflesz-féle kocsmában gyűlés volt, a hangoskodókat Both Lajos figyelmeztette, hogy nem érdemes szembeszállni az államhatalommal. Mindezt annak tudatában jelenthette ki, hogy Tamásiban működött belső karhatalom (Vörös Őrség). Másnap a felkelők megkaparintották a helyi laktanyában őrzött fegyvereket, több vörösőr a tamásiak mellé állt. Úgy tűnt, hogy május 31-én hajnalban sikerül győzelmet aratniuk. Azonban a délután meginduló ellentámadás elsöpörte a megmozdulást.

Nem egyszerű feladat a résztvevők személyét összeszedni. Az ellenállás szellemi vezérei Hertelendy Ignác csendőrszázados és Freyler Károly járási tisztiorvos voltak, a felkelésben pedig több aktív szereplővel számolhatunk. A zendülők főként a kisbirtokos parasztok köréből kerültek ki, a később életüket vesztő hét polgár között három földműves, két iparos, egy rendőr, egy napszámos (vagy esetleg molnár) volt. Ugyanakkor a szerző hangsúlyozza, hogy nagyon nehéz rendet tenni a gyakran ellentmondó információk között, mivel már a kortársak is egymással nem megfeleltethető nyilatkozatokat tettek.

A felkelés leverésére több egységet mozgósítottak: a források szerint Bonyhádról, Dombóvárról, Gyékényesről, Kaposvárról, Szekszárdról, Székesfehérvárról és Veszprémből érkeztek alakulatok. A lázadás felszámolásában a 44. vörös dandár VI. zászlóaljának 40-42 főből álló, főként dombóvári vasutasok alkotta fegyelmi szakasza, illetve a hozzájuk csatlakozott, a szerb megszállás alatt álló Pécsről átszökött bányászokból álló egység vállalt oroszlánrészt. A különítmény vezetőjét, Zay Dezső Elemér századost állítólag Szamuely Tibor utasította telefonon. A politikai megbízott az a Steinmetz István vasúti mérnök volt, akinek Miklós nevű fia 1944 decemberében szovjet parlamenterként Budapest határában halt meg.

A vörösök közeledésének hírére félreverték a harangot, majd a település főterén nagy tömeg gyűlt össze. Zay ügyesen szervezte meg a támadást, az itt beszúrt térképen jól nyomon követhető a harcok menete. A településen heves utcai harcok törtek ki, két védő a Buda nevű városrészben kapott halálos lövést. A visszaemlékezések szerint a felkelők gyengén voltak felszerelve, a vadászpuskákon kívül legfeljebb a vasvillákban bízhattak, ráadásul hiányzott a kellő irányítás, míg velük szemben katonaviselt parancsnokok látták el a vezetést. Az ellenállók végül belátták a helyzet reménytelenséget, ezért küldöttséget menesztettek a vörösökhöz. A támadók elfogadták a békeajánlatot és büntetlenséget ígértek. Május 31-én este 11 órakor indult el az I. Veszprémi vörösőr ezredtől Pranzer László vezetésével 100 katona, ők hajnalban értek a településre.

1. Egy napig tartó szabadság
2. A megtorlás áldozatai