Vértanúkultusz Aradon
2009. október 6. 11:31 M. Lovas Krisztina
Megemlékezések Aradon
Az első október 6-i nyilvános ünnepet Aradon egy spontán megemlékezés előzte meg, éppen csak két hónappal a koronázás után. 1867 augusztus elején országos dalünnepet rendeztek a városban és az oda érkező vendégek mindenáron látni akarták a vesztőhelyet. Ám a rendezvényt nem jelentették be a hatóságoknál, így merész vállalkozásnak számított, hogy egy több száz fős csoport a vesztőhelyen megemlékezést tartson. A helyzetet az is nehezítette, hogy az akasztások színhelye a vár közelében egy puszta közepén feküdt, megjelölve nem volt, megközelítőleg csak a környékbeliek emlékezetében élt.
Öt helyi polgár, felkeresve néhány közelben lakó molnárt, akik tudvalevőleg szemtanúi voltak az 1849. október 6-i akasztásoknak, előre mentek, s emlékezetből, lépésekkel kimérve állapították meg a helyszínt. Ez alatt Barabás Péter, Barabás Béla későbbi függetlenségi országgyűlési képviselő apja, kertjéből kivágatott egy 13 ágú eperfát, melynek lecsupaszított ágaira fehér papírlapokon feltűzték a vértanúk neveit. Ezt a fát és egy fakeresztet tűztek a kivégzés helyére. A megemlékezés híre gyorsan terjed a városban, hirtelen több ezer ember jelent meg. Bökényi János református lelkész és Barabás Péter alkalmi beszédet mondott az egybegyűltekhez.
"Fényesebb, nagyobb szabású talán igen, de meghatóbb ünnep még nem volt azon a helyen. A dalárok összecsoportosultak, s egyszer csak rázendítették ég felé ragadó érzéssel: "Hazádnak rendületlenül…" Az egész közönséget magával ragadta az Isten szabad ege alatt felhangzott dal, énekelt mindenki, a szívekbe őszinte meghatottság szállott, a szemekben pedig a fájdalom s az emlékezet könnyei ragyogtak" – idézte fel e napot az akkor 12 éves fiú, Barabás Béla 1890-ben. A jelenlévők mindenképpen valami emléket akartak magukkal vinni és negyed óra alatt széthordták a kis fát, úgyhogy végül csak a törzse maradt, de az első kőemlék felállításáig ez jelölte a kivégzés helyét. Először csak egy kisebb kőlapot, majd 1874-ben egy kőoszlopot, végül a ma is ismert gránit obeliszket 1884-ben állították fel.
A város főterén 1890. október 6-án, egy évvel a negyvenedik évforduló után nagyszabású ünnepség keretében avatták fel a ma is ismert, később hányatott sorsú szabadságszobrot. A kortársak szerint az esemény, jelentőségét tekintve, csak Batthyány újratemetéséhez mérhető, hiszen azóta nem volt ilyen impozáns és nagy tömegű megemlékezés. Az ünnepről a hivatalos Magyarország távol maradt. A képviselőház megszavazta ugyan, hogy testületileg koszorút küldjön a szobor leleplezésére, de a két ház küldöttsége nem jelenhetett meg. Hiányoztak a kormány és az országos hivatalok tisztviselői is.
A törvényhatóságok, a városok, a különféle társadalmi egyesületek és a honvédegyletek küldöttei azonban megjelentek, mintegy 800 koszorút hozva az ország különböző szegleteiből. Egyes városok a szegényebb sorsú 48-as öreg honvédeknek pénzt utaltak ki az utazásra, ám előfordult, hogy néhányan közülük így is gyalog voltak kénytelenek nekivágni a hosszú útnak. A testületek reggel 9-kor a városháza előtti téren gyülekeztek, innen vonultak a minoriták templomába, amely talpig feketébe volt burkolva, tornyáról 20 méteres gyászlobogó hullott alá. A gyászravatal mellett az aradi honvédek álltak díszőrséget. A templomba csak a testületek vezetői fértek be.
Az ünnepélyes gyászmise után a közönség a Szabadság térre vonult. Itt a tribünön 3000 ember foglalt helyet, ezen kívül vagy 25 ezer ember tolongott a téren. A vértanúk hozzátartozói közül jelen volt: Damjanichné, Schweidel József leánya, Leiningen-Westenburg Károly fia, Pöltenberg Ernő, Lázár Vilmos és Dessewffy Arisztid családja. A vendégek között volt az akkor 74 éves Bardócz Sándor minorita szerzetes Kolozsvárról, a vértanúk egyetlen még élő gyóntatója is. Azon a gyászos napon őt kérte meg Schweidel tábornok, hogy az édesanyjától kapott keresztet, melyet a kivégzéskor kezében akart tartani, halála után ne irtózzon elvenni tőle és adja át fiának. A pap így is tett.
A megemlékezésen elhangzott beszédekben az aradi vértanúk iránti gyász kifejezése mellett a megbékélés hangjai is jelentkeztek, nyíltan felszínre tört az uralkodó iránti lojalitás is. Salacz Gyula polgármester óriási győzelemként értékelte, hogy immár a dualizmus keretei között "egy magasztos gondolkozású, lovagias király jogara alatt, szabad hazában, szabadon" nyilváníthatják ki érzelmeiket az ünnepség résztvevői. A vértanúk áldozata nem volt hiábavaló, mert végül megvalósult Magyarország szabadsága. "Enyhítse fájdalmunkat az a tudat, hogy hazánk elbukott ügye diadalra jutott, s hogy így az a szobor, mely az elvérzett 13 hős dicsőítésének van szentelve, azon ügy győzelmét is jelképezi, melyért ők a vértanúságot szenvedték. Adjon enyhülést, hogy a hősök vére nem omlott hiába – termékennyé tette a haza földjét, melyből nemzetünk önállósága, szabadsága, erős gyökeret hajtva új életre kelt." Lukácsy Miklós, az aradi honvédegylet elnökének szavaiban pedig Kossuth Lajos emlékének felelevenítése mellett helyet kapott Ferenc József is, aki immár mint a "magyarok alkotmány-hű királya" a szent korona varázsa alatt "millió és millió hálatelt szívet hódított meg magának."
Támogasd a 
szerkesztőségét!
