Vértanúkultusz Aradon

2009. október 6. 11:31 M. Lovas Krisztina

Mindenki csendben emlékezhetett

Kossuth Lajos élő tiltakozásul a kiegyezés, az Osztrák-Magyar Monarchia létrejötte ellen, egészen 1894-ben bekövetkezett haláláig, nem volt hajlandó hazatérni Magyarországra. Keserűségét növelte, hogy 1889-ben magyar állampolgárságától is megfosztotta az 1879-es honossági törvény, amely szerint, aki tíz évnél tovább külföldön tartózkodik és nem kéri állampolgárságának meghosszabbítását, elveszíti azt. Kossuthról pedig tudni lehetett, hogy soha nem lesz hajlandó Ferenc Józsefhez állampolgárságért folyamodni. A közvéleményben óriási tiltakozási hullám indult meg e rendelkezés ellen, amely közvetve Tisza Kálmán miniszterelnök bukásához is vezetett.

1867-ben, a kiegyezés évében törhetett felszínre először hivatalosan a gyász az aradi vértanúk és a szabadságharc hősei iránt. Az 1867. júniusi koronázást követő örömmámoros hangulatban a hivatalos Magyarország az alkotmány helyreállítását ünnepelte, és a kiegyezés megbékélésének szellemében a szabadságharc vértanúinak emléke nehezen volt beilleszthető az új rendszer keretei közé. 1868. október 6-án a kormány lapja, a Pesti Napló esti kiadásában egyenesen arra intett, hogy az állandó kesergés helyett végre e gyászos nap tanulságait kellene megfogalmazni.



Ferenc József személyes érintettsége - hiszen szerepe nem volt elvitatható az 1849. évi megtorlásokban – megnehezítette a szabadságharc vértanúira és hőseire való emlékezés hivatalos lehetőségét. A magyar kormány nyíltan nem képviseltethette magát sem Batthyány Lajos gróf, az első felelős magyar miniszterelnök újratemetésén 1870-ben, sem Kossuth Lajos temetési szertartásán 1894-ben, sem a rendszeres március 15-i, vagy október 6-i megemlékezéseken. Ugyanakkor a dualizmus rendszere megtűrte a 48-as ünnepeket, magánemberként mindenki oda ment emlékezni, ahová akart. A függetlenségi ellenzék képviselőin túl a törvényhatóságok tisztviselői is többnyire megjelentek a helyi ünnepségeken.

Az október 6-i megemlékezések eleinte elsősorban a családtagok és az 1848-as hagyományokat ápoló honvédegyletek szervezésében jöttek létre. A fővárosban, rendszerint Damjanich János özvegyének kezdeményezésére, gyászistentiszteletet tartottak a pesti ferencesek templomában. A helyszín nyílván nem volt véletlen, hiszen 1849-ben a kivégzést követő éjjelen titokban itt, a ferencesek kriptájában helyezték el Batthyány Lajos gróf holttestét, és a kívülállók számára jeltelenül ott nyugodott egészen az 1870-es újratemetésig. A gyászmisén többnyire megjelentek a vértanúk családtagjai, leginkább Damjanichné, Batthyányné és Schweidelné, valamint számos 1848-as honvéd. Rendszerint az emlékmiséhez néhányan az ellenzéki függetlenségi párti képviselők közül is csatlakoztak, de az országos honvédegylet nevében kormánypárti képviselők is felbukkantak.

A kiegyezést követő években az október 6-i megemlékezések országszerte egyre sokasodtak, de az emberek leginkább a templomok falai között emlékeztek. Az ünnepségek helyszínei közül Arad, a 13 vértanú tábornok kivégzésének színtere emelkedett ki, hiszen a város mindvégig kötelességének érezte e gyászos emlék ápolását. A megemlékezések rendszerint a helyi minorita templomban kezdődtek, majd a résztvevők a vesztőhelyre zarándokoltak, később 1890-től az aradi szabadságszobor vált az ünnepség központi helyszínévé.

1867-ben az első szabad október 6-án az aradi gyászmisét Sujánszky Euszták, a vértanúk egyik egykori gyóntatója celebrálta. Ő volt az, aki 1849 októberében a rendház történetét megörökítő Historia Domusba megrendítő sorokban jegyezte fel emlékeit a kivégzés reggeléről és az azt megelőző napról. "Vérző szívvel lépők át reggeli tíz óra után (október 5-én) a vár küszöbét, s megjelenve a börtönné alakított főőrház falai között, azonnal átvevénk vigasztalásul – és mennyire lehetett, bátorításul – a nagylelkű jövendő mártírokat, kezet szorítva teljes bizalommal fogadának bennünket, s miután mi az őszinte részvét után több órai barátságos beszélgetés közben őket, a nehéz harcokban annyira megedzett hadfiakat a reájok nézve ugyan gyászos, de meg nem érdemlett csapás elviselésére és az isteni gondviselésbeni megnyugvásra felhívók, ők egész nyugodtan és egész maguk megadásával bízák sorsukat és életöket arra, kinek kezeiből minden jő."

A kivégzés megrendítő pillanatairól pedig a következőket jegyezte fel: "Mindegyik hős lélekkel halt meg. Egyik a másikát azzal biztatván, hogy nemsokára ismét együtt leendenek. Lelki éberségüket eléggé kitünteté az, hogy midőn mi papok síránk, ők, nevezetesen Nagysándor József a mellette levő Vinkler Brunó barátunkhoz imigyen szóla: Eddig ön vigasztalt engem, s jelenleg ön sír, jobb – úgymond -, ha imádkozunk." (…) Damjanich látva, hogy sírok, így szólt: Mit sír, tisztelendő barátom, hisz akit a kezében tart, az is az igazságért akasztatott fel."

1. Mindenki csendben emlékezhetett
2. Megemlékezések Aradon
3. A szabadságszobor hányattatott története