Egy Dráva menti cigány közösség két évszázada
2009. szeptember 3. 11:26 Mészáros Ádám
A barcsi beás közösség napjainkban
A lényegében azonos nyelvet beszélő árgyelánok és muncsánok között erős távolságtartás és egy ezzel ellentétes közösségtudat figyelhető meg. Önmeghatározásuk is ezen alapul: sokszor egymáshoz képest, a másikhoz viszonyítva definiálják magukat. A barcsiak úgy vélik, az árgyelán kifejezést a muncsánok találták ki rájuk. Önmagukat beásként, nem pedig árgyelánként nevezik meg, és a muncsánokat is beásnak tartják. Ezzel szemben az Alsószentmártonból Barcsra származott asszonyok azt mondják, hogy a barcsiak a beások, ők pedig sokác cigányok. A muncsán nevet elfogadják ugyan, de azt tartják, hogy azt a románok (!) találták ki rájuk.
Noha a házassági kapcsolatok régi, a mai viszonyokhoz képest szigorúnak mondható endogám rendszere napjainkra fellazult, a barcsi beások körében ma is erős a más cigány csoportoktól való különállás tudata. Nem csak a románul beszélő muncsánoktól határolják el magukat, de az általuk leketárnak nevezett, cigány nyelvű oláh vagy kolompár cigányoktól is.
A régi normák fellazulása jellemzi a barcsi cigányok lokális közösségét is. A Béke utcai telepet ma is homogén cigány népesség lakja, amelyről azonban nem mondható el, hogy a régi kumpányéhoz hasonlóan közösségként működne. Régebben a beások a településtől elkülönülten, saját közösségük normái szerint éltek. Maguk választotta vezetőjük, a vajda hozta meg a közösséget érintő fontosabb döntéseket, de szerepet kapott a döntéshozatalban a többiek által tisztelt és nagyra tartott öregek véleménye is. A vajda intézménye a 20. század közepén tűnt el. Az utolsó vajda Barcson a Csuga (Ciuga) nemből származó Balogh (Goga) István volt.
A cigány közösség integrálására és „rendszabályozására" a barcsi elöljáróság több kísérletet tett. Ezek közül az egyik legjelentősebb a cigánytelep kunyhóinak számozása volt 1905-ben.
A 20. század hozta meg a kunyhók elbontását és a kor követelményeinek minden tekintetben megfelelő, kényelmes lakóházak felépítését a cigányok számára. A beások rendkívül rossz iskolázottsági mutatói is sokat javultak az I. világháború előtti 0%-os (!) szinthez képest. A változások azonban nem csak pozitív irányban hatottak. A gyáripar fejlődése a cigányok készítette teknők és kanalak iránti igény csökkenéséhez, ezáltal a hagyományos beás mesterségek elsorvadásához, a cigányság asszimilálására irányuló hatalmi törekvések pedig a hagyományos cigány közösség felbomlásához, a biztonságot nyújtó szokások elhagyásához és az erkölcsi normák lazulásához vezettek.
A közösség napjainkban is fontos változásokat él át. Életmódjukban, értékrendjükben egyre közelebb kerülnek a nem cigány lakossághoz, s napjainkban zajlik újabb nyelvváltásuk is. Az idősebb és a középkorú barcsi cigányok beás anyanyelvük mellett a magyart második nyelvként használják. A fiatal beások viszont már magyar anyanyelvűek, és a beást második nyelvként beszélik. A gyerekek közül többen ugyan értik, de már nem, vagy csak rosszul beszélik a beás nyelvet.
Ezzel egyidejűleg egy ellentétes folyamat is zajlik. A beás értelmiség - felismerve a ma zajló változások jelentőségét - szervezett keretek közt próbálja megőrizni illetve visszatanítani a nyelvet, ápolni a kultúrát. Ügyeskezű és lelkes vidéki cigány emberek a hagyományos beás mesterségeket mentik át az utókornak, olykor művészi fokra emelve a fafaragás és a kosárfonás „ tudományát".
A részletes esetleírás a tanulmány eredeti megjelenési helyén olvasható: Cigánysors. A cigányság történeti múltja és jelene II. Felelős szerkesztő: Márfi Attila. Palatia Nyomda, Pécs. 2009. 311 o.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
