Egy Dráva menti cigány közösség két évszázada
2009. szeptember 3. 11:26 Mészáros Ádám
A barcsi beás közösség kialakulása és szerveződése
A beások Somogyban is az erdők szélén, lehetőleg vízfolyások vagy tavak közelében telepedtek meg. A falvakba nem engedték be őket, és ők sem akartak úgy élni, mint a földművesek. Életformájuk a fákhoz, az erdőhöz kötötte őket, a magyar és horvát falvakba csak a faragott portékák értékesítése miatt mentek be időnként. Noha a Dráva mentén már az 1770-es évektől jelen voltak, Barcson csak később vetették meg lábukat. Az első családok beköltözése nincs dokumentálva, de feltehetően összefügg a település 1797-es mezővárossá válásával. Barcs határában az anyakönyvi adatok szerint 1800 körül telepedtek le az első beás családok. Az erdőszélen laktak, ahol fateknők, fakanalak és más faeszközök készítésével foglalkoztak. A helyi hagyomány szerint a Széchényi család engedte meg nekik, hogy letelepedjenek Barcs szélén, azzal a feltétellel, hogy dolgozzanak az uraság erdeiben és vegyenek részt a fakitermelésben.
Barcs mezőváros 1828. évi lélekösszeírásában a szántóföldön - nyilván kunyhókban - lakó cigányok „Zingari in jugaria extra Pagum habitat" megjegyzéssel szerepelnek. Név szerint: Kalányos Pál, Bogdán Péter, Kalányos Márton, Tekenyős György és Kalányos Adám. Az anyakönyvi adatok szerint Barcson beás cigányok és zenész cigányok is éltek. A két csoport közötti vegyes házasság igencsak ritka volt, pedig a beások itt egész korán elhagyták ortodox vallásukat, és már a 19. század első éveiben római katolikusok voltak. Az 1810-es években a barcsi plébánia anyakönyvei az alábbi családokat nevezik „zingarus"-nak vagy „teknős oláh"-nak: Balogh, Bogdán, Csonka, Ignácz, Jónás, Kalányos, Nyerges és Orsós.
A barcsi plébánia házassági anyakönyveinek tanúsága szerint a barcsiak szerteágazó kapcsolatrendszert tartottak fenn a megye különböző részein élő társaikkal. Mivel Barcs ebben az időszakban dinamikusan fejlődött, a cigányok is egyre nagyobb számban költöztek ide. Barcson két cigánytelep vagy kolónia alakult ki a 19. század folyamán. Az egyik a régebben Papkertnek, később Téglavető-mezőnek nevezett részen, a mai Béke utca és egyben a település északi végében helyezkedett el. Itt a mai napig homogén cigány lakosság él. Mára több utcája alakult ki, a helyiek egyszerűen „telep" -nek nevezik. A másik beás kolónia az egykor önálló Drávapálfalu (ma Barcs része) keleti határában, a vasútvonal és a 6-os számú főközlekedési út mentén helyezkedett el. A Zátonytelepnek is nevezett pálfalusi kolónia helyén ma már csak egyetlen házikó áll.
A beás férfiak famunkából tartották el jellemzően népes családjaikat. Amíg a termékeikre állandó igény mutatkozott, s ez megfelelő megélhetést biztosított számukra - más cigány csoportokkal ellentétben - a kéregetés és a lopás csak ritkán fordult elő körükben. Közösségüket kompániának, beásul kumpányénak nevezték. A kumpánye magát a telepet jelenti, ami több családot foglal magába. Ez régen munkaközösséget, együtt dolgozó teknőkészítő családokat is jelentett.
Fő szerszámuk a teknővájó balta - más néven kapacs - volt, amellyel a kenyérdagasztó, a sózó- és a gyermek-fürösztő teknőket, a melencéket és a pólyateknőket készítették. A daraboláshoz régen bokorfogú fűrészt használtak, amihez két ember kellett. Napjainkra ezt a motorfűrész váltotta fel. A szerszámok többségét a falusi kováccsal készíttették el, beás neveik egytől egyig a román nyelvből vezethetők le.. Használtak fejszét (szekuré) és bárdot is. A hosszúnyelű mélyítő kapát (cseszlá) a teknő nagyolásá-hoz, a szalukapát (kapocska, kapácska, cseszlá miká) a finomításhoz használták. A kisebb konyhai eszközöket, mint a főző-, az evő- és a zsírkeverő kanalakat az egyenes élű kuszturával és a homorú felületek kiképzéséhez használatos, kampós formájú szkábával (scoabá) készítették. A kétnyelű kések közül a patkó alakú fülkihúzó és a sziókés (kucutáj) volt használatos. Általában fűzből és nyárfából dolgoztak.
A falvakban a beás asszonyok rendszeresen árulták a férfiak által készített termékeket, ők látták el faeszközökkel a falusi lakosságot. A teknőket, kanalakat a vásárokon is árusították. Olyan is volt, hogy falusiakat, magyarokat vagy horvátokat, svábokat kértek fel erre. A beások készítette termékek nagyon népszerűek voltak. Az idősebbek azt tartják, hogy régebben azért is szerették a fa evőkanalat, mert azzal jobb ízű volt az étel, és nem melegedett át olyan gyorsan, mint az alumínium evőkanál. A teknőket, kanalakat és más termékeket sok esetben nem pénzért, hanem élelemért cserélték el a falusiakkal. Az asszonyok és a lányok emellett rendszeresen jártak az erdőbe gyűjtögetni. Kiválóan ismerték a különféle gyógynövényeket és a gombákat. Az ebédet télen sárkemencében, nyáron a kunyhó előtti szabad tűzön főzték.
A famegmunkálás komoly szakértelmet igényelt, melynek értékét azonban a beások többsége egyáltalán nem érezte át. A szakmai fortélyok apáról fiúra szálltak, a gyerekek kicsi koruktól folyamatosan tanulták, lesték el a fogásokat. A kosárfonás a beások második mestersége, melyet sohasem a famegmunkálás helyett, hanem mellette űztek. Egyes elemeit valószínűleg a falusi lakosságtól tanulták el. Ezen kívül a barcsi beások közt találunk muzsikusokat is, noha ez kevéssé jellemző, sőt ritka a cigányoknak e csoportjában.
A kumpánye, mint területi szerveződés mellett igen fontos szerepük volt a vérségi kapcsolatoknak. A telep több családot fogott össze, de egy-egy család más kumpányékban is tartott rokonságot. A közösségi összetartó erő tehát lokális (területi) és családi (vérségi) alapon is működött. A rokonságot minden beás számon tartotta. Azonban ez nem csak az elemi családok szintjén, az azonos nevet viselő, valóban közeli rokonok körében, hanem az azonos (képzelt vagy valós) közös őstől származók, de a rokonság tényleges fokát megmondani nem tudók közt, tehát nemzetségi szinten is működött.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
