Egy Dráva menti cigány közösség két évszázada
2009. szeptember 3. 11:26 Mészáros Ádám
A beások megtelepedése Barcson és környékén
Mária Terézia és II. József letelepítési politikája a Temesi Bánság területén érvényesült a legerősebben. Az itt élő, teknővájással foglalkozó cigányok, ha nem akarták feladni hagyományos életformájukat és kenyérkeresetüket, új lakóhely után kellett nézzenek. A bánáti és nyugat-erdélyi beás cigányok első csoportjai Mária Terézia uralkodása alatt hagyhatták el lakhelyüket. Többségük nyugatra, Bácska, Dél-Dunántúl és Szlavónia felé vette az irányt. A nyugati irányú expanzió több hullámban, folyamatosan zajlott. Az 1780-as évek cigány összeírásai arról tanúskodnak, hogy a beások egyes csoportjai már a dél-dunántúli Baranya és Somogy vármegyék területén bukkannak fel.
A Drávával határos magyar- és horvátországi megyékbe és a történeti Bács-Bodrog vármegye területére költözött, korábban román nyelvterületen élő teknővájó cigányok két nagy migrációs hullámát különíthetjük el. Az első hullám a Bánát román többségű, keleti feléből és Erdély nyugati részéből indult ki, és a 18. század második felében folyamatosan zajlott. A második hullámot a 19. század közepén a román fejedelemségek cigány rabszolgáinak felszabadítása váltotta ki. A két csoport különböző nyelvjárása és megnevezése őrzi ennek az emlékét. A 18. században nyugatra vándorolt csoport egy archaikus nyelvjárást beszél, amely a Bánát és Nyugat-Erdély területén beszélt román nyelv nyelvújítás előtti állapotát őrzi.
Ezeket a beásokat a másik teknővájó csoport tagjai árgyelánnak (magyarul erdélyi) nevezik. A 19. században Dél-Magyarországra és Észak-Horvátországba szakadt teknővájók nyelve a román nyelv egy későbbi állapotát őrzi, jóval közelebb áll a napjainkban beszélt románhoz, mint az árgyelánok nyelve, ám rengeteg délszláv jövevényszót tartalmaz. Őket az árgyelánok muncsánnak nevezik, ami szó szerint annyit tesz: „hegyvidéki". Mivel azonban ezt a kifejezést az árgyelán ellenpárjaként használják, nagy valószínűséggel nem hegyre vagy hegyvidékre, hanem Munténiára (Havasalföld román neve) utal.
Dél-Dunántúlon a 18. század második felében bukkannak fel a beások első csoportjai. Az 1770-es években már Baranya és Somogy vármegyék több településén jelen vannak. A korabeli források általában nem tesznek különbséget a különféle cigány csoportok megnevezésében. Egyaránt oláhnak titulálják a román fejedelemségekből származó lovári cigányokat és a román nyelven beszélő beásokat is. Utóbbiakat teknő- vagy kanálfaragó foglalkozásukról és a beásokra jellemző családnevekről ismerhetjük fel. A beások az 1810-es, 20-as évekig, a második katolikus - esetleg protestáns - környezetbe született nemzedékig megőrizték a román nyelvterületről magukkal hozott görög keleti (ortodox) vallásukat is.
1785-1786-ban Somogyban is elkészült a megyében élő cigányok összeírása. A többségi magyar- illetve cigány ajkú cigányság mellett több faluban tesznek említést a teknővájókról. Gesztiben és Varjaskéren „omnes valachi" (oláh emberek) cím alatt Bogdán, Gyurka, Ignácz és Kalányos nevű cigányokat vesznek számba. Hasonló neveket viselő cigányokat írnak össze Böhönyén, Henészen és Rinyahosszúfalun is, illetve a Dráva térségében több településen. Itt a Kalányos és az Ignácz mellett az Orsós családnév is feltűnik.
Barcs és Babócsa térségében az 1770-es években jelentek meg az első beás cigányok. Az 1790-es évektől egyre gyakrabban találkozunk a beásokkal, akiket a babócsai anyakönyv legtöbbször drávaszentesi vagy péterhidai illetőségű lakosoknak tüntet fel. A falvaktól elkülönülten élő beások feltehetően a két falu közti, Dráva menti erdőségben verték fel sátorfájukat. Zala, Somogy és Baranya megyék 1796 és 1847 közti peres iratainak tanúsága szerint beás cigányokkal a köztörvényes bűneseteknél nem találkozunk, a katonaszökevények közt viszont annál gyakrabban bukkannak fel. A katonai perekben felvett vallomásokból jól látható a beások nagyfokú mobilitása, ami a vándorló életmódjukból adódott. A főként 1819 körül lefolytatott perekben a beás katonaszökevények az említett drávaszentesi férfi kivételével még mind görög keleti vallásúak. Legtöbbjük nem volt tisztában a születési helyével, ami bizonyára a vándorló életforma miatt volt így.
A dunántúli beások származására nincs írott forrásunk, sőt a családneveik közt sem találunk árulkodó, helynévi eredetű neveket. Jellemzően foglalkozásneveket (pl. Kalá-nyos, Orsós, Nyerges), testi tulajdonságból (pl. Balogh, Csonka) vagy keresztnévből -feltehetően egy hajdan élt ős nevéből - (pl. Bogdán, Ignácz) képzett családneveket viselnek. A Dunántúl déli részére költözött beások konkrét származására egyetlen adatunk Kalányos Mihály vallomásából származik. Az, hogy a 26 esztendős cigány ember 1818-ban erdélyi születésűnek mondta magát, egyetlen, de annál figyelemre méltóbb adat, mely a dunántúli beások erdélyi származását és a nyugati irányú migráció folytonosságát támasztja alá.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
