Egy Dráva menti cigány közösség két évszázada
2009. szeptember 3. 11:26 Mészáros Ádám
Egy beás közösség mindennapjai Barcson: a cigányság két évszázada van jelen a térségben, és ma a beilleszkedés mellett nagyon fontos szerepet szánnak hagyományaik újjáélesztésének.
A beások helye a magyarországi cigányságon belül
A somogyi Dráva mentén fekvő Barcs falu 1797-ben mezővárosi kiváltságokat kapott. Ez az esemény jelentősen hozzájárult a település gyors és látványos fejlődéséhez. Barcs, mint mezőváros - latinul „ oppidum " - a földesúri kötöttségek ellenére immár szerény önállósággal is rendelkezett, és különféle jogokkal, privilégiumokkal bírt. Természetes, hogy a kiváltságokkal felruházott és földrajzi szempontból is szerencsés fekvésű település vonzotta a betelepülőket.
Barcs lakóinak száma a 18. század végétől évtizedeken át folyamatosan és ütemesen emelkedett. Az itt élő magyar, horvát és német lakosság mellett ebben az időben jelentek meg az első beás cigány családok. Bár a cigányok nem a városban, hanem kint a határban laktak, a település növekvő népessége és pezsgő kereskedelme számukra is pozitívan hatott: kedvezőbb feltételek nyíltak portékáik, a teknők, fakanalak és más háztartási faeszközök értékesítésére.
Az alábbi cikk azon közösség történetébe nyújt betekintést, amelyet környezetük „cigány"-ként tart számon, ők magukat „beás"-nak, „büias"-nak, néha „teknős"-nek nevezik, a „cigány" titulust elfogadják, de a „roma" jelzőt elhárítják magukról.
A beások a hazai összcigányságnak mintegy 8%-át teszik ki. Túlnyomó többségük a Dél-Dunántúlon él. Hagyományosan teknővájással és fakanálkészítéssel foglalkozó cigány népcsoport, akik huzamosabb ideig tartózkodván román nyelvterületen, korábbi nyelvüket a románnal cserélték fel. A beások nyelvi és kulturális tekintetben is eltérnek a cigányság többségét alkotó magyar és oláh cigányoktól. Magyarországon három beás nyelvjárás, s ez alapján három beás népcsoport ismeretes:
- árgyelán (ardelean - erdélyi) Dél-Dunántúl egész területe
- muncsán (muntean - hegyi vagy munténiai) Alsószentmárton és környéke
- ticsán (tisean - tiszai) Tiszafüred és környéke
A Dél-Dunántúlon élők általában az árgyelán dialektust beszélik, a muncsán nyelvjárást egyedül a Baranya megyei Alsószentmártonban és környékén használják. A magyarországi beások túlnyomó többsége tehát az árgyelánok csoportjába tartozik. Régebbi forrásaink általában nem tesznek különbséget az egyes cigány csoportok megnevezése között. A cigány nyelven beszélő lovári cigányokat korábbi - havasalföldi vagy moldvai - lakóhelyük, a beásokat pedig az általuk beszélt román dialektus miatt hívták „oláh"'-nak. A beások megnevezése azonban sokszor „teknős oláh" vagy „kanalas oláh", ami hagyományos mesterségükre utal.
Nem tudjuk, a beások pontosan hol és mikor cserélték fel nyelvüket, és mikor kezdtek el románul beszélni. Azt minden esetre feltehetjük, hogy nyelvcserével váltak románajkúvá, s így huzamos ideig kellett tartózkodjanak román nyelvterületen. Nyelvváltás általában két népcsoport egybeolvadásakor, az egyik csoport asszimilálódásával megy végbe. A beásoknál azonban más a helyzet. Esetükben nem történt asszimiláció: sem életmódjukat, sem szokásaikat, sem lakóhelyüket tekintve nem azonosultak a románokkal. Ezért egyrészt nehéz meghatároznunk a nyelvcsere indítékait, másrészt fel kell tennünk, hogy a teljes nyelvcseréhez minimálisan szükséges 100 évnél jóval hosszabb időt töltöttek a románok között, akikkel - és ez szintén feltétele a nyelvi elrománosodásnak - rendszeres, napi kapcsolatban lehettek.
Moldvában és Havasalföldön a történeti források a középkortól egész' a 19. század közepéig rabszolgasorban élő cigányokról tudósítanak. A történeti tényeket alapul véve erősen valószínű, hogy a rabszolgaság idején fennálló körülmények válthatták ki a románsággal hosszú időn át szoros kapcsolatban álló, ám életkörülményeiben és társadalmi státuszában mégis elkülönülő cigány csoportok asszimiláció nélküli, nyelvi elrománosodását.
Nemcsak Havasalföld és Moldva, hanem Magyarország és Erdély területén is éltek cigányok román nyelvi környezetben. Elődeik egy része a román fejedelemségekből szökött át, az ottani rabszolgatartó rendszer elől menekülve. Az itt élő cigányok egy része szintén anyanyelveként beszélte, használta a román nyelvet. Nincsen rá írásos adatunk, hogy a románul beszélő beások elődei a román fejedelemségekből költöztek-e hazánkba, avagy a hazai románság közt élve románosodtak el. Azt minden esetre kijelenthetjük, hogy a cigányság migrációjának domináns irányvonala a román fejedelemségek rabszolgatartó rendszere miatt Havasalföld és Moldva irányából Erdély és a Temesi Bánság (Bánát) felé mutatott. Vannak kutatók, akik bizonyított tényként fogadják el a beások Olténiából, Havasalföldről való származását. A földrajzi és a politikaitársadalmi viszonyokat ismerve ez valóban gyanítható, ám bizonyítása napjainkig várat magára.
Az Erdély és a Bánát területén élő beás (báias.) cigányok a Kárpátokon kívül élő társaikhoz hasonlóan a nyári időszakban aranymosással, télen teknő-készítéssel foglalkoztak. A beások foglalkozásának e kettősségét tükrözi maga a 'báias' elnevezés is. A román kifejezés a magyar eredetű baia (= bánya) szóból képzett foglalkozásnév, mely magyarul bányászt jelent. A kutatók abban viszont már nem egyeznek meg, hogy a bányászás fogalma itt tényleges bányászatra, pontosabban aranybányászatra, avagy a fa kivájására, a fateknő készítésére utal. Erdélyben és a Temesi Bánságban azt találjuk, hogy a beások - téli-nyári váltásban - mind a két mesterséget űzik.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
