A vesztesnek nincs könyörület
2009. június 4. 10:03
Mítoszképzés, történészek, internet
Mikor kezdődött el a Trianonnal kapcsolatos mítoszképzés?
A trianoni békeszerzősre vonatkozó legendák a 20-as évek végén jelentek meg. Vannak olyan újságcikkek, meg prózai művek, amelyek arról szólnak, hogy az Ipolyról meg a Ronyváról (két pici folyó illetve patak, az egyik Balassagyarmat a másik Sátoraljaújhely határában) a csehek azt hazudták volna a békekonferencián, hogy mindkettő hajózható folyó, és azért lett ott a határ. A helyzet az, hogy a csehek nem mondtak ilyet, mert ők sokkal délebbre szerették volna a határt: a csehszlovák delegáció szakértői anyagaiban a Vác – Hatvan – Gyöngyös – Tokaj Sárospatak vonal jelent meg. Tehát nekik különösebb érdekük nem is fűződött ehhez, és nem is bukkant fel az iratokban. Az is nagyon népszerű teória, hogy román, meg szerb nőket dugdostak volna az antant képviselők ágyaiba, vagy, hogy Clemenceau-nak magyar menye volt, és azért gyűlölte a magyarokat. Egyébként tényleg volt egy magyar menye, ezt ki lehet mutatni. Tavaly kiadták Párizsban Clemenceau fellelhető levelezését, és ott a menyéhez, Michnay Idához nagyon meleghangú leveleket írt, tehát ez sem igazolható.
Ide tartozik az is, hogy a Tanácsköztársaság miatt kapta Magyarország Trianont?
Az biztos, hogy Párizsban nem szerették a kommunistákat, a fő törekvés a bolsevik Oroszország elszigetelése volt. A szakértői bizottságokban azonban a magyar határok kijelölése március elejére már készen állt. Ismerjük ezeket az anyagokat, nagyjából abban a vonalban gondolkodtak, mint ami később megvalósult. Apróbb módosítások még júniusig, egyes vasúti csomópontoknál voltak.
Az 1918 novembere és 1919 novembere közt hatalmon lévő magyar kormányok közül, 1919 novemberében a Huszár-kormány az első, amelyet az antant elismert. Igaz, ezt gyakorlatilag az antant rakta össze: ideküldtek egy brit diplomatát (Sir George Clerk) Budapestre, hogy állítson össze egy kormánykoalíciót. Ugyanakkor a korszak kormányai közül a Tanácsköztársaság kormánya állt a legközelebb ahhoz, hogy az antant elismerje. 1919 április elején a békekonferencia Budapestre küldte az ún. Smuts-missziót: Jan Christiaan Smuts búr tábornok azt a feladatot kapta, hogy megnézze, szót lehet-e érteni a kommunistákkal. Smuts-nak nem voltak jó benyomásai, de azért mégis úgy nézett ki, hogy meghívják a kommunistákat a békekonferenciára.
A meghívólevelet el is küldték, erről Romsics Ignác könyvében olvashatunk részletesen, csak mivel akkorra már az összes antant-misszió elhagyta Budapestet, ezt a bécsieknek kellett volna átadni. És mivel az osztrák főváros már ellenforradalmi központ volt, és az ottani brit és francia diplomaták élesen szembekerültek a kommunistákkal, ezért halogatták az átadást.
Ekkor indult el a Vörös Hadsereg északi hadjárata, ami teljesen átrajzolta a geostratégiai viszonyokat, az új helyzet meg gyakorlatilag lenullázta a korábbi kezdeményezést. Tehát a kommunisták közel álltak az elismeréshez, ahhoz, hogy békekötő félként aláírhassák a szerződést. De Magyarország nem a Tanácsköztársaság miatt kapott büntetést, mi több, Párizsban sokan úgy ítélték meg, hogy ez az egész proletárdiktatúra voltaképp egy trükk. A magyarok mindig rendíthetetlen nacionalisták lesznek, teljesen mindegy, hogy kommunista vagy reakciós mezben, de ugyanazt csinálják.
Megtörtént-e Trianon kibeszélése?
Azt hiszem, hogy maga a mítoszképzés is egy rosszul elvégzett gyászmunka következménye. A gyászszertartásra azért van szükség, hogy el tudjunk válni, el tudjunk szakadni attól, akit elvesztettünk. Ez elmaradt, és olyan egytényezős magyarázatokhoz ragaszkodunk Trianonnal kapcsolatban, amelyek ilyen irányba viszik a közgondolkodást. A trauma feldolgozása érdekében kicsit meseszerű, csekély valóságalappal rendelkező, teljes magyarázatot soha nem adó dolgokkal kísérletezünk. Ebben annak is szerepe van, hogy a két világháború között is csak egyféleképpen lehetett beszélni Trianonról. Ha valaki azt mondta volna, hogy Trianon igazságos volt, az automatikusan kizárta magát a politikai közéletből.
A rendszer 1945 után sem szerette a Trianon-kérdést. A probléma felvetése nacionalizmusnak minősült, és a rendszer alapproblémáit feszegette volna. Ez óhatatlanul a szomszéd országok testvérpártjaihoz való viszonyt rongálta volna meg, és Trianonnal a nemzeti függetlenség kérdése, és 1956 emléke került volna terítékre, ami az egész Kádár-rendszer alapjait feszegette volna.
Trianon egyik legfájóbb következményével kapcsolatban, azaz hogy élnek magyarok a határokon túl is, a hetvenes évektől kezdve nagyon óvatosan indultak meg bizonyos publicisztikai megmozdulások. 1975-ben a helsinki értekezleten Kádár mondott egy beszédet, amelyben először ejtette ki azt, hogy volt Magyarországon Trianon, és hogy magyarok nem csak Magyarországon élnek. Ennek nem volt ugyan különösebb következménye, de jelzés volt az utódállamok kommunista pártjai felé.
A rendszerváltás után lett volna mód, hogy érdemben beszéljünk erről, ám a mai közbeszéd mögül sokszor hiányzik a tárgyi tudás. Jól megfigyelhető, hogy akik Trianonnal foglalkoznak, rögtön kiterjesztik a kérdést, tehát már nem 1918-1921-gyel foglalkoznak, hanem elmennek vissza 1867-ig, és az utótörténetben 1990-ig. Koltay Gábor Trianon filmjében a végén már szó volt a globalizációról, meg minden egyébről is, s ennek nem hinném, hogy bármi köze van Trianonhoz.
A történészek hogyan viszonyulnak Trianonhoz?
Azt hiszem, hogy a történész társadalmon belül, annak ellenére, hogy eltérő nézetek, vagy világnézetek vannak, többé-kevésbé viszonylagos konszenzus figyelhető meg. Vannak persze olyanok is, akik megpróbálják mindezt valamiféle közéleti, politikai követeléssé transzformálni, a művek viszont hosszú ideje hiányoznak mögülük. Lelkük rajta. Rettenetes nagy ütközésekkel ennek ellenére nem találkoztam.
A problémát inkább abban látom, hogy a történész társadalom bizonyos értelemben kiszorult, kiszorította saját magát a tömegmédiából. Nagyon sokan nem akarnak bemenni az éjszakai beszélgetős műsorokba sem, vagy utazni hat órát és ismeretterjeszteni. A tudós ember alapvetően hisz abban, amit csinál, és nem szereti, ha munkáját közéleti alapokon ítélik meg. Ilyenkor nem szeret azzal szembesülni, hogy elmegy valahová előadást tartani, ahol politikai minősítéseket aggatnak rá.
A történészek az interneten sincsenek jelen túl sok helyen, ebben persze üdítő kivétel a Múlt-kor. Nagyon átütő történész blogokat viszont eddig nem nagyon olvastam. Arra gondolok, hogy amikor nem kifejezetten ismeretterjesztésről van szó, tehát arról, hogyan néznek ki az amerikai különleges alakulatok, hanem vitákról és lényegi kérdésekről, törésvonalakról. Komolyabb vitáknak, amelyek például a közéleti blogokon zajlanak, netán önálló problémafelvetéseknek nem igazán látom a nyomát. Sajnos eltűnőben vannak a történelemmel foglalkozó tévéműsorok is. Igaz, hogy csak 10-20-30 ezer ember nézte őket, de azért mégiscsak jelen voltak a közmédiában, és olyanok is találkozhattak tömegesen új gondolatokkal, akik életükben nem vettek történelmi lapot a kezükbe. A kereskedelmi televíziók pedig inkább a videóklip-szerű műsorokat kedvelik. A történész ilyenkor egy beszélő fej, akinek lehetőleg legyen nyakkendője, szemüvege, és legyen képes két és fél percben összefoglalni a mondanivalóját.
Végére egy személyes kérdés: mivel foglalkozol mostanában?
Gondolkodom azon, hogy a Trianon-legendákkal foglalkozó tanulmányomat könyvvé bővítem, mivel a kérdéssel kapcsolatban sok anyagot gyűjtöttem össze. Jelenleg inkább a két világháború közötti dolgok foglalkoztatnak, a magyar-francia viszony, de ebből már elég sokat publikáltam, illetve különböző kisebbségtörténeti, művelődéstörténeti, azon belül sajtótörténeti kérdések izgatnak. Augusztustól egy évre megyek Amerikába, Bloomingtonba tanítani, és ennek megszervezése, előkészítése sok munkát igényel.
Köszönjük az interjút!