A vesztesnek nincs könyörület
2009. június 4. 10:03
A békedelegáció kudarca
Az Apponyi Albert vezette magyar békedelegációnak milyen reményei lehettek? Miben, kikben bízhattak?
A magyar békedelegáció az akkori és a későbbi, két világháború közötti magyar politikai elitet képezte le. Apponyi Albert volt a kor legtekintélyesebb politikusa, kitűnő szónok, több nyelven beszélt. A fődelegátusok között ott volt Bethlen István, Teleki Pál, és akiket kevésbé ismerünk, Lers Vilmos külkereskedelemi szakértő, Somssich László az Országos Magyar Gazdasági Egyesület elnöke, és még egy csomó olyan potentát, akik később is meghatározó szerepet játszottak a korszakban. Tehát ennél reprezentatívabb delegációt nehezen lehetett volna összerakni.
A küldöttség a lehetőségekhez képest jól felkészült, szakértői anyagokkal eléggé jól el voltak látva. Még egy kerékpárral hajtható kézinyomdát is vittek magukkal, amit felállítottak a szállodájuk aljában, és amikor nyomtatni kellett valamit, a delegáció tagjai – akár Teleki Pál is - felváltva felültek rá, és tekertek. Ugyanakkor jelzés értékű volt, hogy a magyar delegációt gyakorlatilag házi őrizet alá helyezték egy párizsi külvárosi szállodában. Megkapták az előzetes békefeltételeket, és hivatalosan ekkor értesültek arról, hogy Magyarországra milyen sors vár. A hírekből, illetve az Ausztriával kötött békeszerződésből ezt már lehetett sejteni, de mégis csak sokként érte a küldöttséget. Ezekre válaszolhatott Apponyi a három nagyhatalom képviselői előtt 1920 januárjában.
Azon lehet vitatkozni, és még ma is szoktak vitatkozni, hogy az Apponyi által előadott magyar érvrendszer mennyire volt célszerű. Sokan szokták bírálni ezt a bizonyos beszédet, hogy igazából az integer Magyarországot, tehát az ezeréves határokat emelte ki, illetve az érvelése nagyrészt a magyar kultúrfölényre épült: azaz a magyarok között sokkal kevesebb az írástudatlan, tehát a békeszerződésben magasabb kultúrájú népeket akarnak alacsonyabb kultúrájúaknak alárendelni. Ma már nem egészen comme il faut ilyesmiket előhozni, de a korban ez az általánosan használt liberális imperializmus jellegzetes megnyilvánulása volt. Nagy-Britannia és Franciaország például meg volt győződve arról, hogy civilizációs missziójuk van, például Afrikában. A történeti érveléssel sem lett volna baj, ilyennel még Csehszlovákia is élt, jóllehet kevés oka volt ahhoz, hogy történeti érveléseket húzzon elő, hogy mi keresnivalója van egy Prága központú államnak Kárpátalján.
Egy esetleges népszavazás fel sem merült?
A beszéd végén Apponyi felvetette a népszavazás lehetőségét, sőt kijelentette, hogy a magyar vezetés előre elfogadja a népszavazás eredményét. De ebben a kérelemben benne volt az a látens feltételezés, hogy a nem magyar etnikumú, nem magyar anyanyelvű lakosok is inkább a Magyarországhoz tartozás mellett szavaznak, amit végül a soproni népszavazás nem sokkal később bizonyított is. Azon persze lehet vitázni, hogy ez egy jó taktika volt-e. Amikor a delegáció érzékelte, hogy Magyarország mégiscsak vesztes pozícióban van, az 1920 februárjában, márciusában a benyújtott jegyzékekben, memorandumokban már inkább az etnikai elvre helyezte a hangsúlyt: olyan területek kerülnek el Magyarországtól, amelyek többségében magyar lakosságúak. Ez bizonyos értelemben gondolkodóba is ejtett néhány politikust, például a brit és az olasz külügyminisztert. 1920 márciusából, áprilisából ismerünk olyan jegyzőkönyveket, például a békeszerződés utókonferenciájának számító ún. Nagykövetek Konferenciája londoni üléséről, ahol nagyon komolyan fölvetődik az, hogy nem igazán jó, ha mondjuk Csallóköz, vagy egyes határmenti területek színmagyar lakossággal átkerülnek Csehszlovákiához, illetve Romániához. Van azonban egy fordulat, de ezt én sem tudom igazolni. Ez valójában egy hipotézis, igaz, sok mindenki átvette.
Nagyon rejtélyesen hangzik…
1920 áprilisában San Remo-ban nemzetközi konferenciát rendeztek a Közel-Kelet sorsáról, ahol érdemes megfigyelni, hogy a mai Irak északi részén lévő, akkoriban felfedezett, de még kiaknázatlan moszuli olajmezők koncessziós jogaival kapcsolatban Franciaország addigi álláspontja drámaian megváltozott. A franciák sokáig nagyon kötötték az ebet a karóhoz, 50 %-os részesedést akartak a kőolajvezetékben, és meg akarták határozni, hogy milyen területen menjen, de ez a francia ellenkezés hirtelen eloszlott, és a britek döntő befolyást szereztek a Turkish Petroleum Company-ban. A franciák ekkortól már nem ragaszkodtak a kitermelésben való részvételhez és a tranzitjogaikhoz, és ezzel párhuzamosan elenyészett a magyar határokkal kapcsolatos brit ódzkodás is.
Nem állíthatom, hogy a kettő között összefüggés van, tehát a franciák azt mondták volna a brit diplomatáknak, hogy nem kellene forszírozni annyira ezt a magyar ügyet, és cserébe itt van ez a kompenzáció, de erről dokumentum mind a mai napig nem került elő. És félő, hogy nem is fog, mert lehet, hogy egy hangulatos tengerparti sétán, vagy egy pezsgős ivászaton született meg az ezzel kapcsolatos felvetés, aminek nincs nyoma. Az mindenesetre látszik, hogy április végén elenyészett a brit ellenkezés. Az olaszokat meg, akiknek egy érdekük volt, hogy a délszláv állam minél gyengébb legyen, igazából nem vették komolyan a békekonferencián, hiszen azt megelőző másfél évben már túl sok „hisztit” csaptak.
A békekonferencia végül 1920. május 18-án kézbesítette a Millerand-féle kísérőlevelet, amivel gyakorlatilag a már enyhén módosított békeszerződést Budapestre küldték aláírásra. A dokumentum arra is célozgatott, hogy esetleg a helyszíni határkijelölés idején mód lesz a feltűnően igazságtalan határok megváltoztatására. Ehhez Budapesten nagy-nagy elvárásokat fűztek, amiből viszonylag kevés valósult meg. Zeidler Miklós kutatásaiból tudjuk, hogy a határkijelölés Magyarországon, ahhoz képest, ami el volt döntve, körülbelül 462 négyzetkilométeres többlettel zárt.
A történetnek volt egy másik szála: a magyar-francia titkos tárgyalások. Franciaország részéről felmerült, hogy esetleges anyagi koncessziók fejében - tehát a MÁV, a Magyar Általános Hitelbank francia kézbe juttatásáért cserébe Magyarország területi engedményeket kaphat. Ebből nem lett aztán semmi, és erős a gyanú, hogy ez a tárgyalás a francia diplomácia egyik vonalának a kezdeményezése volt, ami nagyon hamar kifulladt. Az is lehetséges persze, hogy ezzel akartak nyomást gyakorolni a magyarokra.
Pontosan hol került sor a békeszerződés aláírására?
A magyar lakosság jelentős része meg van győződve arról, hogy ez a Kis-Trianon palota volt. Nemrég voltam egy nagyon kellemes kisvárosban egy könyvbemutatón, és odajött hozzám egy öregúr, hogy ezek szerint rossz helyre firkáltam? Valójában ugyanis ez a Nagy-Trianon palota volt, és nem is tudom, hogy a Kis-Trianon miért maradt meg ennyire a magyar közvéleményben. Mind a kettő a versailles-i kastély parkjában található.
Ahol valójában aláírták: a Nagy-Trianon kastély
Ha megnézzük a korabeli újsághíreket, akkor egyértelmű, hogy helyszínként a Nagy-Trianont jelölték ki. A kastély megfelelő termében mind a mai napig van egy kis fémtábla, ami a magyar békeszerződés aláírásának pontos helyét jelzi. A Kis-Trianonban például nincs is akkora terem, ahová beférne az a legalább 70-80 ember, aki az újsághírek szerint jelen volt az eseményen. De mind képi ábrázolásokban, mind leírásokban, és hivatalos helyeken is, a Magyar történelmi kronológiától kezdve a népszerűsítő lapokig, nagyon sok helyen a viszonylag kis alapterületű Kis-Trianon jelenik meg ezen helyszínként. Talán azért, mert jobban fotózható, mint a Nagy-Trianon földszintes, elnyúló épülete?
A két aláíró, Benárd Ágoston és Drasche-Lázár Alfréd, akiket az aláírásra kineveztek, derék emberek, de mondhatni, áldozatok voltak. Az előbbi munkaügyi és népjóléti miniszter volt, egyébként Teleki Pál gimnáziumi osztálytársa. Nem volt könnyű élete, a második világháború után kitelepítették, 1968-ban halt meg. Másikuk a külügyminisztérium adminisztratív vezetője, mai fogalommal élve államtitkára volt, aki egyébként sikeres regényíróként tevékenykedett. Ezzel ők, bár nevüket amúgy senki sem jegyezte volna meg, beírták magukat a magyar történelembe.
Lappanghatnak még olyan források, amelyek alapján újraírhatnánk az egykori események egyes fejezeteit?
A trianoni békeszerződés titkos záradéka biztosan nem fog előkerülni. De ezen felül van még egy csomó feltáratlan terület. Nagyon keveset tudunk például a bilaterális kapcsolatokról, tehát az 1918 és 1921 közötti időszakról, akár magyar-amerikai, akár a magyar-japán kapcsolatokról. Ez utóbbi talán kicsit furcsán hangzik, de Japán mégiscsak nagyhatalom volt, képviselői benne voltak a határkijelölő bizottságokban. Nagyon keveset tudunk a korszak magyar-orosz (szovjet) kapcsolatairól, pedig azt gondolhatnánk, hogy 1990 előtt ezt a területet alaposan feltárták.
Különböző finomhangolásokat is várhatunk még. A San Remo-i konferenciával kapcsolatos feltételezéseimet már említettem, magam is kutattam a konferencia anyagában, de nem találtam konkrét utalásokat, bár lehet, hogy máshonnan előkerül ilyesmi. De arra számítani, hogy előkerül a padlásról egy papiros, és rá van írva, hogy „milyen nagyot tévedtem, mindent vissza, George Clemenceau s. k.”, ilyen valószínűleg nem lesz. Trianon egy viszonylag alaposan és több szinten feltárt kutatási terület. Van már bibliográfiánk [Szidiropulosz Archimédész: Trianon utóélete. Budapest, 2002.], van egy nagy szöveggyűjteményünk [Trianon. Szerk.: Zeidler Miklós. Budapest, 2003.], van közérthetően megírt kismonográfiánk [Romsics Ignác: A trianoni békeszerződés. Budapest, 2001.], és van például nagymonográfiánk francia diplomáciai iratokra építve [Ormos Mária: Padovától Trianonig. Budapest, 1983.].
Támogasd a 
szerkesztőségét!
