Szabadság, egyenlőség és terror
2009. március 20. 10:59
Kun Béla repülőgépen menekült az országból
A magyar katonai sikerekre a békekonferencia június 13-án azzal válaszolt, hogy román és csehszlovák viszonylatban közölte Magyarország végleges határait. Egyben követelte a visszafoglalt északi területek kiürítését, amelynek fejében ígéretet tett a Tiszántúl átadására. A forradalmi vezérkar több napon át vitatta az ultimátumra adandó választ. A többség, beleértve a kommunisták jó részét és a katonai vezetőket is, ellenezte a visszavonulást. Kun Béla azonban - alapos megrökönyödést kiváltva - ismételten a diktátum elfogadását ajánlotta, s végül az ő álláspontja diadalmaskodott. A Vörös Hadsereg június 30-án kezdte meg a Felvidék kiürítését.
Az emlékezet megmaradt
Kapkodó és felületes lépések következtek a rokonszenv visszanyerésére: az alkoholtilalom feloldása mellett kisebb veteményeskerteket osztogattak volna a parasztoknak. Strukturális változások azonban nem történtek, és a hadseregen belüli lázadozások odáig vezettek, hogy a július 20-án megindított román offenzívával már nem lehetett mit kezdeni. A túlerőben lévő ellenfél 30-án már Szolnoknál volt, ezért a Forradalmi Kormányzótanács augusztus 1-jén lemondott s átadta a hatalmat egy mérsékelt szociáldemokrata politikusokból alakult kormánynak. A kommunista népbiztosok családtagjaikkal együtt különvonattal még ugyanezen a napon Bécsbe menekültek, ahol az osztrák kormány politikai menedékjogot biztosított számukra.
"Kun Béla repülőgépen menekült az országból. Délután - úgy öt óra felé - a Hungária-szállóban székelő szovjetház körül fölrebbent egy repülőgép, átrepült a Dunán, a Várhegyen, s merész kanyarodással a Vérmező felé tartott. A gépet maga a népbiztos vezette. Alacsonyan szállt, alig húsz méter magasságban, úgy hogy arcát is látni lehetett. Sápadt volt, borotválatlan, mint rendesen. Vigyorgott az alant álló polgárokra, s vásott kajánsággal, csúfondárosan még búcsút is intett egyeseknek. Zserbókat vitt, melyekkel teletömte puffadozó zsebeit, aztán ékszereket, grófnék, bárónék, kegyes, jótékony hölgyek drágaköveit, templomi kelyheket, sok más egyéb kincseket. Karjairól vastag aranyláncok lógtak. Egyik ilyen aranylánc, mikor az aeroplán magasba lendült, s eltűnt az ég messzeségében, le is pottyant a Vérmező kellős közepére, és ott egy öreges úr, régi krisztinai polgár, adóhivatalnok a Várban, a Szentháromság téren, valami Patz nevezetű - Patz Károly József - meg is találta. Legalább a Krisztinában ezt beszélték." (Kosztolányi Dezső: Édes Anna)
A Tanácsköztársaság megítélése a magyar történelem egyik máig legproblémásabb fejezete: a 20. század során rendszerenként változó módon emlékeztek a kommunisták 133 napjára. Átfogó szintézis, monográfia, és történeti elemzés híján a 90 évvel ezelőtti események egyelőre a modern kor történelmének traumáihoz és hatalomváltásaihoz hasonlóan feldolgozásra, kibeszélésre várnak, hogy végre politikamentesen emlékezhessünk az első átfogó oktatási reformra, a nőknek adott választójogra, vagy éppen a magyar hadtörténet egyik legsikeresebb, ám máig feledni vágyott fejezetére.
Felhasznált irodalom:
20. századi magyar történelem. Szerk.: Pölöskei Ferenc, Gergely Jenő, Izsák Lajos. Budapest, 1997.
Romsics Ignác: Magyarország története a 20. században. Budapest, 2000.
Vörös Boldizsár: „A múltat végképp eltörölni”? Történelmi személyiségek a magyarországi szociáldemokrata és kommunista propagandában 1890–1919. Budapest, 2004.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
