Szabadság, egyenlőség és terror
2009. március 20. 10:59
Támadások kereszttüzében
A magyar kommunisták mindvégig abban bíztak, hogy katonai támogatást kaphatnak Szovjet-Oroszországtól, továbbá éppen a magyar kommün győzelmének hatására forradalmasodik Ausztria és Németország is. Ezen reményeik viszont illúziónak bizonyultak. 1919. április közepén az orosz-ukrán vörös csapatok elérték Kamenyec-Podolszkijt, a volt Monarchia határát. A déli fronton eljutottak Besszarábiáig, és átcsaptak a Dnyeszteren. A további előrenyomulás elakadt. Kun és a Forradalmi Kormányzótanács ugyanakkor fontosnak tartották, hogy meggyőzzék békés szándékaikról az antantot, és időt nyerjenek.
1919. április 4-5-én Jan C. Smuts tábornok Budapesten jegyzéket adott át Kun Bélának, amelynek értelmében a demarkációs vonal a március 20-i követeléshez képest 25 kilométerrel keletebbre húzódott volna. A magyar vezetés lebecsülte az intervencióra készülő erők lehetőségeit. Április 5-én válaszjegyzékben tájékoztatták Smutsot a javaslat elutasításáról, valamint arról, hogy a további tárgyalás feltétele a román hadsereg visszavonása a november 13-i demarkációs vonalra. A román és a csehszlovák katonai vezetés április első napjaiban felkészült a támadásra, míg a belgrádi kormány nem kívánt részt venni az intervencióban.
A román offenzíva április 15-16-án indult meg. A magyar Vörös Hadsereg a Tiszántúlon súlyos vereséget szenvedett. A román haderő a hónap végére elérte a Tisza vonalát. Április 23-án a csehszlovák csapatok megszállták a Kárpátalját. Április 27-én kezdődött a csehszlovák hadsereg általános támadása, elfoglalták Sátoraljaújhelyét, Miskolcot, és május 7-én elérték Salgótarján határát. Április 28-án a románok és a csehszlovákok Csap és Munkács között találkoztak
A helyzetet tovább nehezítették az ország különböző vidékein kirobbanó ellenforradalmi megmozdulások, amelyek azonban bár nem egy központból szervezett és irányított akciók voltak, mégis megközelítőleg azonos módon zajlottak le április közepén, május elején a tiszántúli frontvonal mögött. A felkelések szervezői elterjesztették: a proletárdiktatúra megbukott, Budapesten új, polgári kormány alakult. A Vörös Őrséget lefegyverezték, a direktórium tagjait letartóztatták. A régi tisztviselők néhány órára vagy napra visszaszerezték a hatalmat. Ezután megérkezett a tanácsállam karhatalma, a lázadást leverte, és következett a rögtönitélő forradalmi törvényszékek által kimért megtorlás, börtönbüntetésekkel és akasztásokkal.
A legnagyobb méretű rekvirálás-ellenes parasztlázadás június 18-25 között zajlott le a Duna-Tisza közén, Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye kalocsai, kiskőrösi és duna-vecsei, valamint Tolna megye központi és dunaföldvári járásaiban. Különösen heves fegyveres összecsapásokra Dunapatajon és Kalocsán került sor a felkelő parasztok és a Szamuely Tibor vezette katonai karhatalmi erők között. A Tanácsköztársaság fennhatósága alatt álló területen kívül két ellenforradalmi központ alakult ki. Bécsben a dualizmus korabeli politikai élet jelentékeny személyiségei Bethlen István vezetésével, 1919. április 12-én, létrehozták az Annbolsevista Comité elnevezésű irányító testületet. Az ABC-hez tartozó risztek 1919. május 2-án elraboltak 135 millió koronát a Tanácsköztársaság bécsi követségéről. A francia megszállás alatt álló Aradon május 5-én gróf Károlyi Gyula nagybirtokos és volt főispán vezetésével helyi notabilitásokból ellenforradalmi kormány alakult. A francia katonai hatóságok kívánságára május végen áttették székhelyüket Szegedre.
A Forradalmi Kormányzótanács ezért már március 30-án az önvédelem, és az ellencsapások mellett döntött. Rendeletük értelmében a Vörös Hadsereg a szervezett munkásságból toborzott önkéntesekből jött létre. A személyi állomány április végére elérte a 70 ezer főt. A cseh fronton az ellenség háromszoros, a román fronton kétszeres túlerőben volt. Bár a számbeli fölényt nem egyenlítették ki, a magyar haderő bizonyos pozitívumokkal is rendelkezett. Számottevő harci értéket jelentettek a páncélvonatok, a páncélautók és a tüzérség. A tanácsállam tisztikarának színvonalát mutatja, hogy közülük többen 1919 után a magyar királyi honvédségben a legmagasabb beosztásokba kerültek. (pl. Szombathelyi Ferenc, Nagy Vilmos, Csatay Lajos, Vörös János, Lakatos Géza stb.) A parancsnoki helyeket politikai személyiségek töltötték be.
Bevezették a politikai megbízott intézményét is, a komisszárok szerepe azonban - eltérően a szovjet-orosz hadseregtől - alárendelt maradt. 1919. április 21-én, Gödöllő székhellyel létrehozták a Vörös Hadsereg főparancsnokságát. Ennek élére Böhm Vilmost állították. Ő választotta ki a vezérkarfőnöki tisztségre az elismerten kiváló képességű Stromfeld Aurél vezérkari ezredest.
1919. május első napjaiban a tanácsállam vezető testületei a honvédelmi háború folytatása mellett döntöttek, és harcba szólították a fővárosi munkásságot. A nagyobb szakmák önálló egységeket alakítottak, így jöttek létre olyan, teljesen szokatlan hadrendi alakulatok, mint „pincérzászlóalj" vagy „vasashadosztály". Május folyamán 40 ezer munkás vonult be, 17 ezren azonnal a frontra kerültek. A „májusi fordulat" eredményeként a hadsereg létszáma június elején elérte a 200 ezer főt.
Az újjászervezett Vörös Hadsereg 1919. május 10-én meghátrálásra kényszerítene a Salgótarján ellen támadó csehszlovák csapatokat, amelyek március 21-én elfoglalt állásaikba, Rimaszombatig vonultak vissza. A III. hadtest csapatai bevonultak a borsodi iparvidék központjába, visszaverték a május 23-án megindult csehszlovák ellentámadást, valamint megakadályozták a román hadsereg átkelési kísérletét a Hernád folyón. A Kormányzótanács és a vezérkar elhatározta, hogy hadműveleteket indít az északi fronton, melyek célja: „először a cseheket megverni és azután a Tiszán átkelve, a román haderő ellen fordulni".
A Vörös Hadsereg az Ipoly torkolatától a Sajó torkolatáig terjedő arcvonalon 73 zászlóaljjal és 46 üteggel rendelkezett. Ezzel az ellenségnek 90 zászlóalja és 32 ütege állon szemben a Felvidéken és a Kárpátalján. A magyar haderő május 30-án lendült támadásba, június 6-án elfoglalta Kassát, június 9-én Eperjest, majd június 10-én elérte Bártfát, a galíciai határt.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
