Rendeződhet a horvát-szlovén határvita
2009. március 10. 10:18 Lukács B. György Terra Recognita Alapítvány
A belső határoktól Jugoszlávia felbomlásáig
A második Jugoszlávia külső határai tehát így alakultak ki, a jugoszláv tagköztársaságok belső határainak ügye azonban nem rendeződött ilyen egyértelműen. A köztársaságok határait az etnikai vagy a történelmi elv alapján határozták meg. Bosznia-Hercegovinától eltekintve általában az etnikai elv volt a döntő. A szlovén-horvát etnikai határ meghatározása azonban nem volt egyszerű. Tudvalevő, hogy azonos nyelvcsoporthoz tartozó népek esetében általában nincs éles nyelvhatár és az egyes falvakban az erős regionális tudattal rendelkező lakosság nemzeti öntudata is kezdetleges szinten állt. A 19. századi források szerint a szlovén-horvát nyelvi határ Isztria nyugati részén még a nagyrészt a mai határt jelentő Dragonja folyótól mintegy 15 kilométerrel délebbre, a Mirna folyónál húzódhatott. A 20. század második negyedében azonban a két folyó közötti terület már horvát többségűnek számított.
Az első, hosszútávon is meghatározónak bizonyult határkijelölés 1944. február 10-én történt. Egy Malija nevezetű szlovén falucskában „az operatív feladatok könnyítésére” elhatárolták a szlovén és horvát népfelszabadító mozgalom által ellenőrzött területeket. A jelenleg elérhető források alapján nem világos, hogy Milan Guček, a Szlovén Népfelszabadító Front kerületi bizottságának titkára és Andrija Babić, a Horvát Kommunista Párt területi bizottságának képviselője milyen felhatalmazás alapján egyezett meg. A határt nagyjából a mai határ szerint húzták meg, vagyis alapvetően a Pirani-öbölbe torkolló Dragonja folyó mentén. Az így meghúzott határtól északra horvát lakosságú település nem volt, délre viszont maradtak szlovénok.
1944 áprilisában néhány szlovén falu kérte Szlovéniához csatolását, és valóban a szlovén koperi járáshoz osztották őket. 1947-ben viszont újra horvát fennhatóság alá kerültek. 1954-ben, a TSzT felosztásával a Szlovén Népköztársaságé a koperi, a horvátoké pedig a bujei kerület lett. A két tagköztársaság isztriai határszakaszának korrekciójára legközelebb 1956-ban került sor: Szlovéniához került 8 falu. Felsőbb utasításra minden egyezkedés a „testvériség” jegyében folyt, a jelentésekből azonban az derül ki, hogy a horvát partizánok és a helyi szlovén lakosság között sok helyütt voltak feszültségek. Nem egészen világos, hogy ki és mikor döntött a föderális egységek határairól, a döntések feltehetően a magas pártvezetés köreiben születtek. A köztársasági funkcionáriusok sokszor nem akartak vagy nem is tudtak fellépni a meghúzott határok ellen. Sok esetben a föderális állam belső határait csak adminisztratív formalitásnak tekintették, és a határvonalakon vitázni a nemzeti kérdés (főleg horvát-szerb viszonylatban jelentkező) érzékenysége miatt sem volt célravezető.
A tengeri határok
1. A Horvátország által (a Račan-Drnov ek egyezmény előtt) javasolt tengeri határvonal.
2. A Račan-Drnov ek egyezmény szerinti tengeri határvonal.
3. A Račan-Drnov ek egyezmény szerint Szlovéniának átengedett "tengeri folyosó".
4. A Račan-Drnov ek egyezmény szerint kialakított horvát "tengeri exklávé".
5. Tengeri határ Olaszországgal (az 1957-es osimói egyezmény alapján).
6. A Račan-Drnov ek egyezmény szerint Horvátország által Szlovéniának átadni tervezett tengeri terület.
A helyzet Jugoszlávia felbomlásáig alapvetően nem változott. A két ország 1991-es függetlenné válásakor elfogadta a Badinter-bizottság döntését, miszerint a jugoszláv köztársasági határok legyenek az utódállamok külső határvonalai. A jugoszláv törvények alapján azonban a tagköztársaságok között a tengeren nem volt határ, Jugoszlávia teljes tengeri területe „közös víznek” számított. A szlovén fél a jugoszláv idők gyakorlatára hivatkozva a teljes Pirani-öböl feletti fennhatóságot szerette volna, valamint kijutást a nemzetközi vizekre.
A horvát értelmezés szerint a tengeri határ a Pirani-öböl közepén húzódik és Szlovénia csak a horvát vizeken keresztül juthat ki a nemzetközi tengerre. A kérdés Ivica Račan horvát miniszterelnök és szlovén kollégája, Janez Drnovšek 2001-ben aláírt megállapodásával megoldódni látszott. A szlovének a Pirani-öböl 80%-áért és a horvát vizekből kialakított, a nemzetközi vizekkel összeköttetést biztosító, 3.600 méter széles „tengeri folyosóért“ cserébe csekély mértékű területi kompenzációt vállaltak Isztria területén és a Mura mentén. A megállapodás azonban nem lépett életbe, mert a horvát szábor nem ratifikálta azt. A két ország között folyamatosan téma volt az ügy nemzetközi egyeztető fórum elé vitele, amit Szlovénia különféle ürügyekkel többször elhárított.
A határvita kérdése Horvátország EU-csatlakozásának megakasztásával kapott újra nagyobb nyilvánosságot. A szlovén fél érvelése világos: a határt prejudikáló törvényekre hivatkozó dokumentumok elfogadása ugyanis gyakorlatilag azt jelentené, hogy egyetértenek a horvátok határmegállapításával. EU-elnökségük ideje alatt a franciák kompromisszumos megoldásként azt javasolták, hogy Zágráb írásban vállaljon garanciát arra, hogy a csatlakozási tárgyalásokon felhasznált dokumentumok semmilyen formában sem prejudikálják a horvát-szlovén határ még vitatott szakaszát. A horvát kormány erre hajlandó is lett volna, Ljubljana azonban követelte, vállalják azt is, hogy e dokumentumokat azon a nemzetközi egyeztető fórumon sem használják fel, amely elé a határ kijelölésének ügye a jövőben Zágráb szándéka szerint kerülhet. Ez utóbbi követelés tejesítését a Sanader-kormány határozottan visszautasította.
Az egyébként is euroszkeptikus horvát lakosság köreiben az uniós tagsággal szembeni ellenszenv tovább nő, a legutóbbi felmérések szerint már 38%-uk ellenzi a csatlakozást és csak 23%-uk nyilatkozott egyértelműen mellette. Persze ezúttal is napvilágot láttak különféle összeesküvés-elméletek, és valóban nem lehet kizárni, hogy a szlovén vétóban egyes, Horvátország uniós tagságának hátráltatásában érdekelt csoportok tevékenysége is közrejátszik. Annyi azonban bizonyos, hogy a vita megoldását nem segíti a szlovén tengerpartot felszabadító partizáncsapatok nemzeti hovatartozásának firtatása és a másik fél hibás lépéseinek állandó ismételgetése sem. Mindkét fél részéről több kompromisszumkészségre lenne szükség. Bíztatóak az egyre elmérgesedő viszony jobbításán fáradozó civil kezdeményezések. 2008 júniusában például a két ország 6 neves történésze, köztük Peter Vodopivec és Neven Budak hívta fel nyilatkozatában a figyelmet a helyzet tarthatatlanságára.
A Terra Recognita Alapítvány oldala
Támogasd a 
szerkesztőségét!
