Rendeződhet a horvát-szlovén határvita
2009. március 10. 10:18 Lukács B. György Terra Recognita Alapítvány
Olaszok és megszállók
A 19. században az isztriai kulturális és politikai élet egyértelműen olasz irányítású volt. A lakosság többségét kitevő horvát és szlovén népesség ekkor még javarészt paraszti életmódot folytatott. Az ekkoriban csak alakulóban lévő polgárságuk körében a nemzeti érzést a horvátországi illír mozgalom tagjai ébresztették. A szlovének politikai öntudatra ébredése először 1848-ban jelentkezett. A horvátok és a szlovének nemzeti jogaik védelmében, a nyelvi-kulturális egyenjogúság elérése érdekében együttműködtek. Az „olaszosítás” elkerülésére az 1870-es évektől újságokat és egyleteket alapítottak, a 20. század elején pedig már közös politikai egyesületek létrehozásáig is eljutottak (Horvát-Szlovén Nemzeti Párt).
Az első világháborút követően a Monarchia felbomlásával nem teljesülhettek azok elképzelései, akik Isztriát a délszláv államhoz szerették volna csatolni. Olaszország az 1920-ban megkötött rapallói szerződés értelmében elfoglalta a nyugati szlovén- és horvátlakta területeket. Az olasz uralom alatt maradt délszláv nyelvű lakosság számára a két világháború közötti időszak rendkívül nehéz volt. Az olasz hatóságok intézkedéseinek hatására kifejezetten veszélyeztetett helyzetbe kerültek: iskoláikat bezárták, korlátozták nyelvhasználatukat, sokakat névváltoztatatásra kényszerítettek.
A második világháború alatt először a londoni jugoszláv emigráns kormány hozta szóba a nyilvánosság előtt Isztria ügyét. 1941 nyarán brit forrásokra hivatkozva annak Jugoszláviához csatolását jósolták. 1943 szeptemberében a népfelszabadító mozgalom szervei sorra hozták a később elfoglalt területek Jugoszláviához csatolásáról szóló határozatokat. Ezeknek a nemzetközi jog szerint különösebb jelentősége nem volt, de jelezték a területen élők akaratát. Az isztriai olasz pártok mindegyike elvetette a Jugoszláviához való csatlakozást. Ez alól nem jelentett kivételt az Olasz Kommunista Párt (OKP) sem, holott tagjainak nagy része részt vett a partizánmozgalomban. Jelentős befolyással volt a dolgok menetére, hogy a Komintern már 1942 közepén határozatot hozott, miszerint az OKP-nak át kell engednie Isztriát. Olaszország kapitulációját követően, 1943 októberében a szlovénlakta területek nagy részét megszállás alatt tartó náci Németország Isztria nagy részét is elfoglalta. Az usztasa vezetésű Független Horvát Állam (NDH) pedig megszállta Fiumét (Rijeka) és Isztria egy kisebb keleti sávját is.
Tito 1945. március 9-i rádióbeszédében kijelentette, hogy a délszláv állam területén kívül eső nemzeti részeket Jugoszláviához fogják csatolni. A ma Szlovéniához és Horvátországhoz tartozó isztriai területekről először az USA, Nagy-Britannia és Jugoszlávia 1945. június 9-én, Belgrádban kötött megállapodása rendelkezett. A megegyezés szerint a két világháború között olasz megszállás alatt lévő, Júliai tartománynak nevezett területet két megszállási övezetre osztották. Az A-zóna, amely Trieszt és Görz (Gorizia, Gorica) körzetén kívül az Isztria déli részén lévő Póla (Pula) városát is magába foglalta, szövetséges igazgatás alá került, a B-zóna pedig jugoszláv fennhatóság alá. A két zóna határát az ún. Morgan-vonal mentén húzták meg. E vonal déli része a mai szlovén-olasz határ mentén húzódott, Trieszttől északra azonban annál keletebbre. Érdekesség, hogy Jugoszlávia nemsokára bevezette az ún. jugo-lírát, amely csak a B-zónában volt használatban.
Mindkét zónában jelentős katonai erők állomásoztak. Az A-zónában Anders tábornok parancsnoksága alatt csak a lengyel katonák száma meghaladta a 120 ezret (!). A párizsi békével, 1947. február 10-én végül Jugoszlávia megkapta a teljes B-zónát, valamint Pólát (Pula) és környékét, Szlovénia területén pedig a Morgan-vonaltól nyugatabbra húzták meg a határokat. Ezzel Jugoszlávia területe összesen 7.000 km2-el bővült, melynek lakossága meghaladta a 470 ezret.
Határváltozások a 20. században
A jugoszláv-olasz határ kérdése azonban nem oldódott meg véglegesen, francia javaslatra ugyanis létrehozták a Trieszti Szabad Területet (TSzT), melyet szintén két zónára osztottak. E terület A-zónája is szövetségi, B-zónája pedig jugoszláv katonai igazgatás alá került. Az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország már 1948 márciusában nyilatkozatott adott ki, miszerint a TSzT Olaszországhoz csatolása mellett vannak. Jugoszlávia a szovjet-jugoszláv viszony megromlása miatt jelentős hátrányba került, de nem volt hajlandó engedni. A tárgyalásokon folyamatosan azt hangoztatták, hogy nem mondanak le a TSzT B-zónájáról, de Triesztről sem. Olaszország pozícióit erősítette az ország fokozatos közeledése a nyugati hatalmakhoz, valamint az a tény is, hogy a trieszti helyhatósági választásokon az Olaszországhoz való csatlakozást támogató polgári pártok győztek.
Végül 1954. október 5-én a londoni egyezménnyel végleg felosztották a TSzT-t is. A teljes B-zóna és az A-zóna kicsiny (11 km2) területe Jugoszláviához került, az A-zóna nagy része, tehát Trieszt városa és a hozzá vezető földsáv Olaszország része lett. Jugoszlávia népessége újabb 62.700 lakossal nőtt, de a jelentős szlovén és némi horvát lakossággal rendelkező Trieszt elvesztését nagy veszteségként könyvelték el. A londoni szerződéssel tulajdonképpen megoldódott az olasz-jugoszláv határ kérdése, jogilag azonban csak az 1975. november 10-én aláírt osimói egyezmény zárta le a kérdést. A végleges rendezés elhúzódásának okát abban kell keresnünk, hogy az olasz kormány saját nyilvánossága előtt nehéz helyzetben volt az újabb területvesztés miatt és Jugoszlávia is nehezen nyugodhatott bele Trieszt elvesztésébe.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
