Caesar és a katonai morál

2001. május 2. 05:13 Forisek Péter

Caesarral közölték a hívei, hogy a hadsereg nem hajlandó tovább vonulni a germánok ellen. Caesar erre gyűlést hívott össze a hadsereg tisztjeinek, ahol keményen megfeddte a tiszteket, amiért nem akadályozták meg a pánik elterjedését és emlékeztette őket a rómaiak germánok felett aratott győzelmeire. Végül kijelentette, hogy tettekkel bizonyítja be igazát és azonnal megtámadja a germánokat, még akkor is, ha csak a tizedik legio katonái követik, mert ő maga csak ennek a hűségében és vitézségében bízik. Erre a tizedik legio tisztjei biztosították hűségükről, a többi legio tisztjei pedig könyörögni kezdtek és hangosan fogadkoztak, hogy ők is Caesarral tartanak a harcba.

A fenti történetet maga Julius Caesar írta le Feljegyzések a gall háborúról című művében. Az ókori történetírók egybehangzó véleménye szerint Caesar különösen értett ahhoz, hogy felkeltse katonái bátorságát és vakmerő tettekre sarkallja őket. Ennek egyik legjellemzőbb példáját láthattuk a fenti történetben is. Plutarkhosz, görög életrajzíró szerint Julius Caesar a római történelem legnagyobb hadvezére volt, aki valamennyi elődjét és kortársát felülmúlta hadvezéri tehetségben és haditettekben. Óriási területeket hódított meg, hatalmas ellenséges seregek felett győzedelmeskedett, szilaj néptörzseket győzött le. Galliai hadjáratában, amellyel hírnevét megalapozta közel háromszáz népet hódított meg, katonái a csatákban egymillió ellenséget öltek meg és egymilliót ejtettek fogságba. Plutarkhosz adatai nyilvánvalóan a többi antik íróhoz hasonlóan túlzásokat tartalmaznak, mégis jól érzékeltetik azoknak a győzelmeknek a nagyságát, melyeket Caesar aratott ellenségei felett. Mi volt Caesar sikereinek a titka ? Mindenekelőtt természetesen a római állam és hadsereg óriási gazdasági és katonai fölénye, amellyel néhány évszázad alatt fennhatósága alá hajtotta a Mediterráneumot Hispaniától Egyiptomig. A történelem azonban többször is bebizonyította, hogy a katonai fölény önmagában kevés a győzelemhez ha a elhanyagolják a hadsereg morális állapotát, illetve ha a hadvezér nem egy olyan karizmatikus egyéniség, aki képes katonáit a legnehezebb helyzetekben is hihetetlen tettekre sarkallni. Julius Caesar az antik szerzők tanúbizonysága szerint kiválóan értett ehhez. A britanniai hadjárat folyamán például az egyik csatában egy magas rangú tiszt veszélybe került egy mocsaras területen. Az egyik legionarius látván feljebbvalója nehéz helyzetét, a mocsaras területen keresztül a tiszt segítségére sietett. Miután megmentette, úszva és a mocsárban gázolva visszatért társaihoz, ám miközben a vízben evickélt, elvesztette a pajzsát. Amikor partra ért, mindenki a bátorságát dicsérte, a katona azonban Caesar lába elé vetette magát és bocsánatáért könyörgött amiért pajzsát elveszítette. Caesar valóban messze kimagaslott a római hadtörténet hadvezérei közül, hiszen a római hadseregek parancsnokai többnyire inkább politikusok, mint hadvezérek voltak. Kiválasztásuknál számos esetben nagyobb súllyal számítottak politikai, mint katonai szempontok. Ez sokszor katasztrofális következményekkel járt a hadseregre nézve, ami természetesen nem azt jelenti, hogy a római hadsereg parancsnokai műkedvelő dilettánsok lettek volna, inkább átlagos képességű hadvezérek, akik ismerték koruk hadművészetének legfőbb elemeit. A hellenisztikus kortól kezdve ugyanis léteztek olyan könyvek, melyekből a hadvezérek megismerhették a hadvezetés fortélyait. Ezeket a tankönyveket két nagy csoportra oszthatjuk. Az első csoportba a Taktika, illetve a Sztratégika (hadvezetés) műfajába tartozó könyvek vannak, melyek a hadvezér kötelességeit írták le a mindennapi életben, illetve ütközetekben. A második csoport a Sztratégématika (hadicselek) nevet kapta. Ide olyan könyvek tartoznak, amelyek azt mutatják be valós példákkal, hogy egy-egy nevezetes ókori hadvezér milyen módon oldott meg váratlan helyzeteket. Valamennyi hadászati író rendkívül fontosnak tartja, hogy a hadvezér a taktikai ismeretek és a személyes vitézség mellett kiváló szónoki képességgel is rendelkezzen, hogy csata előtt fellelkesítse hadseregét a küzdelemre. A sztratégématika műfajának egyik legjelentősebb képviselője Onaszandrosz (Kr. u. I. sz.) ezt így fogalmazta meg: "(A hadvezér) ügyes szónok legyen, mert meg vagyok győződve, hogy ebből igen haszon fog származni a hadseregre. Ha ugyanis egy hadvezér csatarendbe állítja seregét, buzdító beszédére megvetik a veszélyeket és nevezetes tettekre vágynak. Ezért tehát a felharsanó trombita nem tüzeli fel annyira a szíveket hangjaival a csatában való küzdelemre, mint ahogy a katonai vitézségre buzdító beszéd kellő erővel elmondva, megkeményíti a szívet a veszélyekhez. Ha valami szerencsétlenség érné a sereget, egy beszéd vigasztalása új erőt önt a lelkekbe és a hadvezérnek a helyzethez szabott beszéde a sereget ért csapások enyhítésére sokkal hasznosabb, mint az orvosok foglalatoskodása a sebesültek körül. ... Egyetlen állam sem küld ki hadsereget hadvezérek nélkül, egyik sem választ hadvezért szónoki képesség nélkül." Onaszandrosz: Sztratégikosz (A hadvezér) I. 10. (Ford. Várady László) Az antik szerzők műveit olvasva azt láthatjuk, hogy az ókorban a csaták előtt a hadvezérek lelkesítő beszédet tartottak katonáiknak, hogy harcra buzdítsák őket, ezért volt fontos az Onaszandrosz által említett szónoki képesség. Suetonius, császárkori életrajzíró (Kr. u. II. század) művéből tudjuk, hogy Caesar saját korának egyik legkiválóbb szónoka volt. Még maga Cicero, a leghíresebb szónok is elismerte, hogy senkit sem ismer, aki előtt Caesarnak meg kellene hátrálnia szónoklásban. Suetonius szerint Caesar erőteljes beszédeket tartott, meg is nevez néhányat ezek közül. Caesar számos szónoklatát, vagy legalábbis a gondolatmenetet ismerjük a hadvezér kommentárjaiból. Ugyanakkor Caesar a szónoklatok mellett személyes példamutatással is bátorságot öntött katonáiba. Erről is számtalan példa maradt ránk. Az ókori hadviselés alapeleme volt, hogy a katonák rendezett, zárt csatasorokban harcoltak, ahol mindenkinek előre pontosan megszabott helye volt. Ha a csatasor felbomlott a hadsereg elvesztette a csatát. Maga is számos alkalommal személyesen vett részt a csatákban és sok esetben közelharcba is bocsátkozott az ellenséggel. A helvétek ellen vívott csata előtt például, amikor Caesar felállította a csapatait, segédtisztje odavezette a hadvezér lovát, hogy szokás szerint lóhátról irányítsa a hadmozdulatokat, Caesar azonban elutasította ezekkel a szavakkal: "Erre majd csak az ütközéskor lesz szükségem, ha győzünk; most törjünk rá az ellenségre." Ezt követően személyesen vezette a rohamot és hatalmas győzelmet aratott. Szintén a gall háborúkban történt a következő eset. Caesar a nerviusok harcias törzse ellen folytatott hadjáratot. Caesar legiói éppen a táborukat építették, amikor az ellenség rajtuk ütött. A katonákat felkészületlenül érte a támadás, így a nerviusok bekerítették a hetedik és a tizenkettedik legiót és megölték a centuriókat. Caesar fegyvert ragadott és az első sorba rohanva maga is harcolni kezdett, tettével fellelkesítve a tizedik legio katonáit, akik előrenyomultak és legyőzték a nerviusokat. A római társadalom egyik legarchaikusabb intézménye a clientella volt. A cliens különféle gazdasági és morális természetű szolgáltatásokkal tartozott patronusának, aki cserébe anyagi és jogi védelmet nyújtott. A hadseregen belül is jelen volt a patronus-cliens viszony a hadvezér-közkatonák viszonyán keresztül. Marius katonai reformja - a proletárokból álló hadsereg bevezetése - tovább mélyítette a patronus-cliens kapcsolatot a hadseregen belül. A hadvezér és a közkatonák között érdekközösség jött létre, hiszen a katonák zöme nincstelen volt, a katonai szolgálat során és leszereléskor akart egy olyan tőkére szert tenni, amivel biztosan megélhetett a civil életben. Éppen ezért a katonák fanatikusan követték hadvezérüket, mivel tőle függött anyagi és a későbbiekben "társadalmi" boldogulásuk. Sok esetben azonban a hadseregek akár meg is zsarolták vezérüket, vagy egyszerűen megtagadták az engedelmességet, ha az túl kemény fegyelmet tartott. Lucullus, Róma egyik legnagyobb hadvezére, aki páratlan győzelmeket aratott Ázsiában, kemény fegyelmet tartott hadseregében. Katonái ezért fellázadtak és megtagadták az engedelmességet, így a hadjárat eredményeinek nagy része elveszett. Lényeges volt tehát, hogy a hadvezérek hogyan tudták összehangolni saját céljaikat és katonáik személyes vágyait. Caesar seregében két alkalommal történt nagyobb zendülés. Placentiánál - bár Pompeius még képes volt az ellenállásra - Caesar a fellázadt kilencedik legiót szélnek eresztette és csak hosszú könyörgések után, a lázadás szervezőinek szigorú megbüntetésével volt hajlandó visszafogadni őket. A másik eset az afrikai hadjárat idején történt Kr. e. 46-ban. A tizedik legio, amelyik pedig Caesar kedvence volt fellázadt, a katonák leszerelésüket és a megérdemelt jutalmat követelték (nagy részük ugyanis már a galliai hadjáratokban is harcolt). Bár tisztek óva intették, Caesar a katonákhoz ment és megfenyegette őket, hogy feloszlatja a legiót, ha nem hagynak fel a lázadással. A katonákat polgároknak nevezte bajtársak helyett, ami azt jelentette, hogy visszabocsátotta őket a civil életbe. A katonák erre visszakoztak és azt felelték, hogy ők nem polgárok, hanem katonák. Caesar végül megbocsátott, bár a lázadás szervezőit itt is megbüntette. Ebből a történetből is jól látszik és számtalan esetet lehetne még felsorolni, hogy Caesar mindig igyekezett a személyes kapcsolatot fenntartani katonáival. Caesar sikereinek tehát sokféle összetevője volt. Legfőbb eleme természetesen a katonai erényekhez szokott, fegyelmezett római hadsereg volt, amely a Kr. e. I. században vitathatatlan fölényben volt Európa valamennyi népével szemben. A fenti példákból is láthatjuk azonban, hogy nem hanyagolhatók el Caesar személyes képességei sem. Róma egyik legnagyobb hadvezére ugyanis kiválóan értett ahhoz, hogy beszédeivel fanatikus harcosokká tegye katonáit, másrészt bátorágával személyes példát mutatott hadseregének. Így egy olyan kiváló hadigépezetet hozott létre, ami önmagától is tudta, hogy mit vár el tőlük a vezér és a híres római virtus. Ennek illusztrálására, lezárásként, egy utolsó példa. Amikor Caesar megtámadta a britanniai keltákat, bár jelentős flottával és szárazföldi haderővel rendelkezett, a britek erős ellenállása miatt csak nagy nehézségek árán tudott partra szállni a szigeteken. Amikor katonái már több órája hiába próbálkoztak az egyik jelvényhordozó kiugrott a csónakból kezében a szent jelvénnyel - melynek védelme minden legionarius szent kötelessége volt - és egyedül támadt a britekre. A legionariusok gyorsan követték, nehogy jelvényük az ellenség kezébe kerüljön és ezzel nagy szégyen érje őket.