Visszaadta a szabadság reményét Erdélynek az eltökélt ágyúöntő mester, Gábor Áron
2023. november 27. 19:05 Múlt-kor
„A beérkezett jelentések szerint francia tüzérség tartózkodik Háromszéken” – írta naplójába az Erdélyre rontó Puchner tábornok 1848 őszén. Pedig nem nyugati lövegek sorakoztak fel csapataival szemben, hanem a székelyek legendás tüzértisztje által öntött ágyúk ellen veszített csatát a havasokban. Nemzeti hősünkről, a 208 éve, 1814. november 27-én született Gábor Áronról méltatlanul keveset tudunk, habár a szabadság oltárán nem csupán egész vagyonát, hanem életét is feláldozta.
Moldvából haza
Ötgyermekes székely határőrcsalád legidősebb gyermekeként született Berecken. Később a kantai ferences nevelőintézetben, majd a csíksomlyói gimnáziumban tanult.
A gyermekként is szívesen rajzoló, faragó és a technika iránt érdeklődő ifjú apja nyomdokain járva 1831-ben bevonult a 2. székely határőrezredhez, Kézdivásárhelyen szolgált, majd Gyulafehérvárra helyezték, ahol pattantyús ágyúkezelői képzést kapott.
Ezt követően a pesti tüzérezredhez került, majd a bécsi ágyúgyárban dolgozott. Minden vágya az volt, hogy a tüzérképző műszaki főiskolára kerülhessen, célját azonban nem tudta elérni, pedig öccse helyett is ő vonult be.
1845-ös leszerelését követően autodidakta módon, hadmérnöki szakkönyvekből képezte tovább magát az ágyúöntés mesterségében, közben ácsként és asztalosként is tevékenykedett: igazi ezermester volt, ugyanis egy szárazmalmot, valamint egy aratógépet is készített.
1846 környékén kivándorolt Moldvába, ahol megismerkedett feleségével, az egyes források szerint román származású, mások szerint csángó magyar Velcsuj Jusztinával. Idegen földön érte a szabadságharc híre, amelyet meghallva egyből hazajött.
A Kiskomité (erdélyi forradalmi „párt”, amely nem látta reális lehetőségnek a behódolást) tagjaként kapcsolódott be Háromszék önvédelmének megszervezésébe. Ágyúöntési szolgálatait már az októberi agyagfalvi Székely Nemzeti Gyűlésen felajánlotta, ám akkor nem vették komolyan.
1848-ban Magyarországnak még nem volt számottevő hadiipara, némely esetben még Kossuth Lajosnak is – a Honvédelmi Bizottmány elnökeként – elkoboztatással kellett megfenyegetnie a vasgyárakat, hogy rendezkedjenek be az ágyúgolyóöntési munkálatokra.
Erdélyre az ősz végén már „veszett ügyként” tekintettek, hiszen míg a nyugati területeken beindult a fegyvergyártás, a fejedelemségben alig volt használható fegyver, az osztrákok pedig Háromszék kivételével elfoglalták az egész tartományt.
1848. november közepétől kezdve több nemzetgyűlést is tartottak Sepsiszentgyörgyön az önvédelmet megszervezni kívánók, akik között – valószínűleg november 16-án – felszólalt maga Gábor Áron is:
„Uraim! Hallom, hogy a főtiszt urak azt mondják, meg kell hajolnunk az ellenség előtt, mivel nincs muníció, nincs ágyú. Uraim, ha csak ez a baj, úgy én mondom, hogy két hét alatt lesz ágyú, lesz muníció, amennyi kell. Semmi mást nem kérek, mint felhatalmazást arra, hogy a fülei hámorhoz utazhassak, ott dolgozhassak és dolgoztathassak, s ha mához két hétre Sepsiszentgyörgy piacán hat ágyú nem lesz felállítva, és ha azokkal a próbalövésnél célt nem találok, magam állok tíz lépésnyire az ágyú elejébe céltáblának.” Felszólalását hatalmas éljenzés követte.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
