Véres kiengesztelés: az aztékok hite szerint emberáldozataik miatt nem omlott össze a világ

2018. június 25. 12:08 Múlt-kor

A halál azonban csupán az első lépés volt a 14-16. századi mexikák véres rítusában. (A mexikák szó nem az egész azték népet jelentette, hanem csupán az uralkodó réteget.)

A papok elvitték a testet egy másik rituális helyszínre, ahol a hátára fektették. Az évek tapasztalataival, meglepően pontos anatómiai tudással és a mai orvosi szikéknél is élesebb obszidián pengékkel felvértezve először egy vékony bemetszést ejtettek két nyakcsigolya között, majd szakszerűen elválasztották a már elhunyt áldozat fejét a nyakától. Eszközeik segítségével a koponyáról szakszerűen eltávolították a bőrt, majd az arc izomszöveteit is, hogy már csak a csont maradjon. Ezt követően két nagy lyukat fúrtak a koponya két oldalára, majd egy vízszintes farúdra húzták fel, ahol már több másik koponya is sorakozott. Ez volt az ún. tzompantli, vagyis áldozati koponyatartó, amelyből mindezidáig meglepően keveset találtak a régészek, pedig több helyen is ábrázolták őket. Az egyik tzompantli a mexikóvárosi Nagy Templom területéről került elő, amelynek tetején két templom is található. Az egyiket a háború istenének, Huitzilopochtlinak, a másikat az eső istenének Tlalocnak ajánlották fel.

Az idő és az időjárás vasfoga a koponyákat sem kímélte, idővel elkezdtek darabokra hullani, először a fogak, majd olykor az egész állkapocs vált le a fő résztől. Ekkor a papok olykor megjavították őket, esetleg egyfajta maszkot vagy áldozati ajándékot készítettek belőle, ám sok esetben a tzompantlit szegélyező két koponyatorony építőelemeivé váltak: egy kis habarccsal egyszerűen hozzátapasztották a többihez. Az aztékok hite szerint ezek a koponyák az emberiség fennmaradását biztosították. Az élet és a regeneráció jelei voltak, hasonlóan mint a tavasz első virágai.

Az „erkölcsös” spanyolok

Ám a spanyol konkvisztádorok, akik 1519-ben jelentek meg az általuk a világ leglakottabb városának gondolt Tenochtitlánban, egészen máshogy gondolkodtak a tzompantlikról. Számukra a koponyák – és az emberáldozatok teljes gyakorlata – a civilizálatlan barbárságot jelentették, ami legitimálta a város 1521-es leigázását. A spanyolok lerombolták a Nagy Templomot és a vele szemben lévő tzompantlikat is igyekeztek eltüntetni a Föld színéről. Az elfoglalt várost újjáépítették, és Mexikóváros lett az Új-Spanyolország, vagyis a Mexikói alkirályság székvárosa. A helyi véres emberáldozatok és a hozzá kapcsolódó koponyatornyok pedig lassan feledésbe merültek, és a történelem egyik leghomályosabb rejtélyeivé lettek.

Néhány konkvisztádor naplóiban és leveleiben megemlítette a tzompantlikat, becsléseik szerint egy-egy koponyatorony akár 130 ezer koponyából is állhatott. Természetesen tudjuk, hogy a konkvisztádorok hajlamosak voltak a túlzásokra, ha a leigázandó indiánok emberáldozatainak horrorjáról, és az azték kultúra démonizálásáról volt szó. Ahogy az évszézadok teltek, a kutatók között egyre inkább elterjedt az a kósza gondolat, hogy a tzompantlik valójában nem is léteztek, csupán a spanyolok találták ki.

A Mexikói Nemzeti Antropológiai és Történelmi Intézet (INAH) régészei azonban 2014-től, a mexikóvárosi metróvonal meghosszabbításakor a megelőző ásatásokon izgalmas leletekre bukkantak a mélyben. Ekkor még csupán két férfi, egy nő és egy kutya koponyája került elő, amelyek a szakértők szerint egy tzompantlira voltak felfűzve. Némi kutatás és nem kevés egyeztetés után végezték el a tzompantlin levő koponyák vizsgálatát. A lelet a késő posztklasszikus korszakra (1350-1521) volt datálható. A kutyakoponya egyedülállónak nevezhető, mivel ilyen típusú oltárnál ezt megelőzően még sohasem találtak ilyet. Ugyanakkor a kutyamaradványok gyakran felbukkantak a temetkezési szertartások során, ugyanis a hitvilág szerint az ember legjobb barátja mutatta az utat az elhunytnak az alvilágba. Érdekesség, hogy a konkvisztádorok korában, vagyis a 16. századtól már főként lovak kerültek a halottak mellé.

„Annál több áldozatot kíván”

2015-ben azonban már egy tzompantli maradványa is előkerült a Mexikóváros gyarmati időkben épült katedrálisa mögött. A koponyafal valószínűleg az 1485 és 1502 közötti időszakból származik, és nagyjából 34 méter hosszú, 12 méter széles és négy méter magas lehetett egykoron. Impozáns mérete alapján úgy becsülték a szakemberek, hogy több ezer koponya férhetett el rajta. A konkvisztádorok „rágalmai” megigazulást nyertek. A lelet vizsgálata számos információt szolgáltatott az aztékok emberáldozatairól.

A tzompantlik mellett a kutatók koponyatornyokat is felfedeztek, amelyekben a koponyák habarccsal voltak egymáshoz illesztve. A régészcsoport 2016 októbere és 2017 júniusa között tárta fel a tzompantlit és a tornyokat, az utóbbiak közel öt métere átmérőjűek és 1,7 méter magasak voltak. Itt szintén több ezer koponya kapott helyet. A feltárásban részt vevő egyik mexikói régész, Vera Tiesler elmondta, más mezoamerikai kultúráknál is tetten érhető volt az emberáldozat, például Chichen Itza maja városban is találtak erre utaló jeleket. Az átfúrt koponyák Tenochtitlán vérengzéseit mintegy hétszáz évvel előzték meg, ám a rajtuk lévő oldalsó, kevéssé szabályos és egységes lyukakból meg lehetett állapítani, hogy ott nem volt még annyira szabványosítva a folyamat.

A rituális gyilkosságok számos ősi társadalomban megfigyelhetők voltak Ázsiától kezdve Európán át Amerikáig. A lényege abban tapintható meg, hogy a több ezer évvel ezelőtt élt népek az isteneiknek a lelehető legértékesebbet akarták felajánlani, vagyis az emberi életet. A véres rituálék megerősítették a csoport identitását, különösen azokban a társadalmakban, amelyek túl méretesek voltak ahhoz, hogy mindenki ismerhesse a másikat. Ilyen volt az Azték Birodalom is, amelynek csupán a fővárosában 200-250 ezer ember élt. A mexikák esetében természetesen az is jelentős szerepet játszott, hogy a viszonylag fiatal államalakulat számos ellenséges törzset leigázott, így a lázadozó népek fiainak látványos kivégzése üzenetértékű volt társaik számára. „Minél erősebb volt egy állam, annál több áldozatot kívánt” – foglalta össze Ximena Chávez Balderas, az INAH régésze.

Mindezt alátámasztja, hogy a koponyák több mint 75 százaléka férfiakhoz tartozott, zömében 20-35 év között hunytak el, és nincs jele, hogy nem lettek volna makkegészségesek. Spanyol forrásokból tudjuk, hogy több leendő áldozatot is a városok piacterein rabszolgaként árultak kifejezetten azon célból, hogy feláldozzák őket. A csontokban lévő izotópok elemzése alapján pedig jól látható, hogy az áldozatok Közép-Amerika különböző részein születtek és éltek. Ugyanakkor az eredmények azt is megerősítik, hogy kivégzésük előtt sok időt töltöttek Tenochtitlánban is. Egyes történelmi beszámolók is igazolják e meglepő állítást, vagyis a fogvatartottak hónapokon, olykor éveken át egy-egy családnál éltek, mielőtt a papok kitépték volna szívüket.