Valóban nem ittak vizet a középkorban?

2019. július 19. 17:18 Múlt-kor

„Éljünk hát azzal az egészséges, természetes itallal, amely alkalomadtán a testnek és a léleknek is hasznos – feltéve, hogy nem sáros ciszternából nyerték, hanem tiszta kútból, vagy egy átlátszó csermely folyásából.” – Lupus Servatus, Ferrières apátja, 9. század

„Sört, ha van, vagy vizet, ha nincs söröm” – Ælfric „Párbeszéd” című műve (10. század)

A középkori levelek és krónikák áttekintésekor az olvasó valóban kevés vízivásra való utalással találkozik. Többnyire azt említik a leírások, amikor az emberek sört vagy bort isznak. Ez egyáltalán nem meglepő – a víznek nincs különösebb íze, és kevesen választhatták, ha volt kéznél más innivaló is. Ahogy napjainkban is, kétséges, hogy az írók hosszan dicsérték volna vendéglátóikat egy pohár vízért – a borért viszont annál inkább.

Míg a középkor átlagos írástudói ritkán írtak a vízről, ez nem jelenti azt, hogy az emberek kerülték volna fogyasztását. Többféle forrás is beszámol a korabeli vízfogyasztási szokásokról: az orvosi írások és az egészségkézikönyvek például a középkor minden szakaszában említik a víz egészséges mivoltát és hasznos hatásait – legalábbis amíg az jó forrásból származik.

A 7. századi bizánci orvos, Paulosz Aiginitész így írt: „Mind közül a víznek van a legtöbb haszna mindennemű kúrában. Szükséges tudni, hogy a legjobb víznek semmilyen íze vagy szaga nincs, ezt a legkellemesebb inni, és ránézésre a legtisztább; és amikor gyorsan áthalad a praecordián (a „szív előtti” szakasz, ebben az értelemben a nyelőcső), keresve sem lehet találni ennél jobb italt.”

A középkori írásokban számos tanács is megtalálható arra, hogy mikor érdemes vizet inni, vagy mikor érdemes hozzáadni azt egy másik italhoz. Egyes orvosok még arról is írtak, mikor nem jó vizet inni. A Regimen Sanitatis Salerni című mű például arról ír, hogy a hűs forrásból mert víz jó a szomjoltásra, de az esővíz még ennél is alkalmasabb. Evéshez azonban a bort javasolja, mert a víz elhűti a gyomrot.

Egy 15. századi itáliai írnok azt javasolta a várandós édesanyáknak, „óvakodjanak a hűtött víztől, nem jó a magzatnak és lányok születését okozza, különösen a mi vidékünkön, ezért igyanak továbbra is bort.”

A középkori város és az ivóvíz

A középkori városok feljegyzései szintén kiemelt helyen kezelik az ivóvizet, és kitűnik belőlük az erőfeszítés is a városvezetés részéről, amely szükséges volt a lakosság ellátására.

A 15. századi építész Leon Battista Alberti a De re aedificatoria („Az építésről”) című művében felsorolja a jó ivóvíz szükségességének okait: „Mivel a városnak nagy mennyiségű vízre van szüksége nem csupán ivásra, de mosásra, a kertekhez, a tímároknak és a nemezelőknek, a csatornákhoz, valamint – és ez rendkívül fontos – hirtelen tűz esetére, a legjobbat ivásra kell megtartani, a maradékot pedig szükség szerint szétosztani.”

A középkori városok igen nagy mennyiségű pénzt költöttek a vízhez való hozzáférésük kiépítéséhez és fenntartásához. A 13. században például Londonban megépítették „A Vezetéket”, amely ólomcsövek sokaságán át hozta egy, a városfalakon kívüli tiszta forrásból a vizet egészen a város közepére, ahol a lakók szabadon hozzáférhettek.

A város dokumentumai időről időre említenek költségeket, amelyek karbantartásával vagy tisztításával kapcsolatosak, a 14. és 15. század folyamán pedig a város más részeire is kiterjesztették a hálózatot. Több más középkori város is hasonló módszerrel biztosított tiszta vizet lakói számára.

Kenyéren és vízen élni

A középkor vallásos szövegeiből sem maradnak ki a vízivásra való utalások. Némely hagiográfiai beszámoló arról is ír, hogy egyes szentek elkerültek mindennemű alkoholos italt, és csak vizet ittak.

A szigorúbb monasztikus rendek szintén fontosnak tartották azt, hogy tagjaik csak vizet fogyasszanak, azonban feltűnik egyes vezeklési kézikönyvekben is az, hogy az embertől megvonják a finomabb ételeket és italokat. Wormsi Burchard 11. századi író például így írt:

„Ha Isten haja szálára vagy fejére esküdtél, vagy bármely más káromló kifejezést használtál Isten ellen, ha ezt csupán egyszer, véletlenül tetted, hét napig kell vezekelned kenyéren és vízen. Ha miután meg lettél dorgálva érte, másodszorra vagy harmadszorra is megtetted, tizenöt napig kell vezekelned kenyéren és vízen.”

Habár ebben az esetben a vízivás büntetésnek számít, ez nem azt jelenti, hogy az egyház így akarta elpusztítani a bűnösöket. Sokkal inkább azt gondolhatták, hogy az egy hétig tartó unalmas étrend elegendő ösztönzés lesz az apróbb kihágások elkerülésére.

Számos egyéb forrásban is találhatók vízivásra utaló passzusok. Beda Venerabilis megjegyzi, hogy Edwin northumbriai király „nagy jót tett népének azzal, hogy sok helyen ahol tiszta forrás vagy patak futott a jól kihasznált út mellett, a legforgalmasabb részeiken elrendelte oszlopok felállítását, melyekre bronz kupát akasztottak, hogy az utazók felfrissülhessenek.”

Évszázadokkal később, amikor Michelangelo vesekővel küzdött, egy orvos azt tanácsolta neki, hogy keresse fel egy Róma melletti forrás vízét.

Ezt követően a reneszánsz kiemelkedő művésze azt írta az orvosnak: „Sokkal jobban vagyok, mint eddig voltam. Reggelente és esténként iszom egy forrás vízét, mely körülbelül negyven mérföldre van Rómától, és amely szétbontja a köveket (…) létre kellett hoznom egy tárral itthon, és nem tudok mást inni vagy mással főzni.”

A középkori ember természetesen tudta, hogy nem minden víz iható meg biztonságosan – a zsúfolt városokra jellemző szennyezett víz mellett tudták azt is, hogy a mocsaras területről vagy állóvízből nem érdemes ivóvizet merni. Ha azonban tudták, hogy a víz jó helyről jön, nem féltek meginni – de ahogy a mai emberek, ők sem igazán dicsekedtek vele.